A vidék fővárosi kapuja

Hadd kezdjem egy személyes jellegű kérdéssel, ami egyben meg is magyarázza, miért tegeződhetünk: annak idején főiskolai csoporttársként és barátként – lévén hét szilvafás nemesi leszármazottak – azon tréfálkoztunk, hogy birtokpert indíthatnánk egymás ellen, hiszen őseinknek Zemplénben szomszédos birtokaik lehettek. Lehetne ennek valóságalapja? 

– Történészszemmel valószínűtlen. Ám ha abban a korban élnénk, biztos találhatnánk valami ürügyet egy jóízű és elhúzódó pereskedésre! 

Komolyra fordítva a szót, milyen lépcsőfokok vezettek a tanárképző főiskola elvégzésétől a főigazgatói székig? Kiknek mondhatnál köszönetet a pályádért? 

– Bár kipróbáltam magam amatőr színjátszóként, és a másik szakom a magyar irodalom volt, az első pozitív visszacsatolás a történelem oldaláról ért. Akkor, amikor bekapcsolódhattam a máig értékes Országos Tudományos Diákköri Mozgalomba, azaz az egyetemisták tudományos tanulmányi versenyébe. Eperjesi Géza tanár úr, akit egyik mesteremnek tartok, ajánlotta, hogy a piaci versenybe bekapcsolódó magyarországi mezőgazdasággal foglalkozzak. Őt azért is becsültem, mert dacára, hogy a késő Kádár-korszakban tanított, nem a marxista történetszemléletet adta át nekünk. Nagy hatással volt rám akkor Závodszky Géza tanár úr – a középiskolai történelemkönyvéből sokan tanulhattak –, akinek az egyik óráján Szabad György tatai és gesztesi Eszterházy-uradalomról szóló monográfiáját dolgoztam fel. Meg kell emlékeznem Salamon Konrád tanár úrról is, akinek a vezetésével a 1980-as évek legelején átütő papírra gépeltük szamizdat kiadásra a Bibó-emlékkönyvet, vagy éppen, amikor veled meglátogattuk a lakásán, és meghallgattuk Kádár János hírhedt 1956-os beszédét. Akkor fogalmazódott meg bennem az a dilemma: érdemes-e az íróasztalfióknak írni, hiszen fogalmunk sem volt, hogy néhány év alatt széthullik a régi rendszer, beköszönt a polgári világ, és azt mi formálhatjuk. Úgy éreztem, a magyar mezőgazdasági gépgyártás történetébe nem lehet majd belekötni, és elég színes is ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Egyértelmű volt számomra, hogy a főiskola után ezen a szakon végzem el az egyetemet. Ott Szabad György tanítványa lehettem, ami rendkívül inspiráló volt. A fent említett témán dolgoztam tovább, ebből született Orosz István akadémikus témavezetésével a kandidátusi értekezésem, amelyből első könyvem született. A szamárlétrát végigjártam: tanítottam általános iskolában, gimnáziumban, majd lehetőségem adódott, hogy oktatóként visszatérjek a tanárképző főiskola történelem tanszékére, ahol tanársegédként kezdtem, docens, adjunktus, majd végül főiskolai tanár lehettem. Megtisztelő, hogy immár kollégaként dolgozhattam együtt régi mestereimmel. 

Mikor került képbe a múzeum? 

– A Világra szóló magyarok című kiállítás agráriummal foglalkozó részének a felelőse lettem az akkor születő Millenáris Parkban. Rájöttem, hogy a tudományos ismeretterjesztéssel több olvasóhoz, tévénézőhöz, kiállításlátogatóhoz tudok szólni, mint ha csak a szűken vett tudományos életben maradok. A Mezőgazdasági Múzeum akkori főigazgatója, Fehér György azt mondta: János, akár itt is dolgozhatnál, annyit vagy itt a kiállítással kapcsolatban… A 2000-es évek elején így kerültem ide – többek között Wellmann Imre vagy Für Lajos utódaként – tudományos titkárnak. 11 éve pedig megpályáztam a főigazgatóságot. 

Jövőre lesz 130 éves ez a mú­zeum.­ 1896-ban Alpár Ignác építette, akinek a keze nyoma a mai napig meglátszik a főváros arculatán. A megnyitó ünnepségen tiszteletét tette Ferenc József is. Ezek a tények jelzik a múzeum múltbeli jelentőségét. De miért jelentős ma? 

– Az alapítás idejéhez képest alapvető paradigmaváltás történt. Akkoriban Darányi Ignác földművelésügyi miniszter úgy határozta meg a múzeum feladatát, hogy az a mezőgazdaság legújabb, követendő eredményeit mutassa be. Így is történt, például amikor a XIX. század végén a szőlőültetvényeket elpusztította a filoxérajárvány, akkor a Vajdahunyad-várban mutatták be a védekezési eljárásokat, a rezisztens szőlőfajtákat. Ma már más a világ. Evidens, hogy az egyetemek, a kutatóintézetek dolgozzák ki a jövőbe mutató megoldásokat. Egy dolog viszont megmaradt a Darányi-örökségből: a múltat össze kell kötni a jelennel, és ez a mú­zeum­ mai ars poeticája is. Múltunk akkor válik igazán átélhetővé, ha a látogatók felismerik, hogy a száz évvel ezelőtti kérdések máig érvényesek. A talaj, a vizeink vagy a levegő tisztasága, a minőségi élelmiszer-termelés, az élelmiszerbiztonság – mind-mind olyan kérdések, amikkel foglalkoznunk kell. A segítő válaszokat sokszor csak a múltbeli tapasztalatok nyomán lelhetjük meg. 

Azt olvastam, hogy ez Európa legnagyobb ilyen jellegű kiállítóhelye, illetve a látogatók száma éves szinten megközelíti a 200 ezret, hogyan lehet ezt a nívót tartani? 

– A múzeum számára épített székhely, a városligeti Vajdahunyad-vár mellett hozzánk tartozik a keszthelyi Georgikon Majormúzeum, Tápiószelén a Blaskovich Múzeum – ami a legyőzhetetlen versenyló, Kincsem kapcsán lehet ismerős –, van tanyamúzeumunk Lajosmizsén, parasztportánk Cecén. A mezőgazdaság, a vidéki, falusi munka világának minden mozzanatát be tudjuk így mutatni. A múzeum főigazgatójaként azt hirdettem meg, hogy a Mezőgazdasági Múzeum a vidéki Magyarország fővárosi kapuja, otthona legyen. A kis- és nagyvárosi embereket fogékonnyá kell tenni az agráriumra, a vidék világára, mert eltávolodtak tőle. Ma már jellemzően nem tudják az árpát a búzától megkülönböztetni. Sőt, a fiatal nemzedék élő baromfit, bab- vagy borsóbokrot sem lát – talán azt hiszik, hogy a mirelitzacskóban teremnek. Azt hiszem, ez a saját jövőjük szempontjából nem vezet jóra. 

Hogyan bővül a múzeum állománya? 

– A műtárgyak – amikor éppen nincsenek kiállításon – a múzeumi raktárakban vannak, mind­annyiunk­ közös kulturális kincse. A műtárgyak gyűjtésének egyik forrása az ajándékozás, adományozás. A Mezőgazdasági Múzeum alapításakor számosan ajánlottak fel nagyon értékes tárgyakat, például arany- és ezüstveretes lószerszámokat, serlegeket, kurrens könyveket, dokumentumokat. Sajnos erről ma általában nem beszélhetünk. Évtizedekkel a rendszerváltás után még a tehetősekre sem jellemző a polgári mentalitás, a donáció. Ezért a múzeumok többnyire műtárgyakat vásárolnak, amelyek állami tulajdont képeznek, és örökre a köz javát szolgálják. Hogy mire mikor van lehetőség, az függ a saját bevételtől, a fenntartótól (a mi esetünkben ez az agrártárca) vagy az adódó pályázatoktól. Muzeológus kollégáim keresik és figyelik a piacon felbukkanó tárgyakat, hogy mire érdemes költeni. 

A honlapon az egyik szlogen, hogy ez a család múzeuma. Valóban látok itt szépkorúak műhelyét és rengeteg gyermek-, illetve ifjúsági foglalkozást. Még nyitva van a Fák bűvös birodalma című tárlat, ami kalandos utazásra hív minden korosztályt. 

– Minden múzeum számára kihívás az, hogy hogyan tudja a különböző korosztályokat magához vonzani és ismereteket átadni. Székhelyünkön, a Vajdahunyad-várban sokféle tér áll a rendelkezésünkre, így megtehetjük, hogy egyes kiállításaink különféle korosztályt célozzanak meg. A felnőtteknek szól például a vadászattörténeti bemutatónk, de persze az Andrássyak birtokán elejtett hatalmas barna medve a gyermekek fantáziáját is megmozgatja. Megismerhetik azt is, hogyan cserkészi be a róka a zsákmányát. A most nyitva tartó időszaki interaktív tárlat, a Fák bűvös birodalma című kifejezetten családi program, és elsősorban a gyermekekre számít. Szerintem nem az az igazi interaktív kiállítás, amikor egy monitoron gombokat nyomogathatunk, hanem az, ahol szerepjátékkal, tevőleges bekapcsolódással válhatunk az élmény részesévé. Ez a kiállítás ilyen. Akár a sarkvidéken, akár egy Kárpát-medencei rengetegben játsszák el a történetet, a végkicsengés ugyanaz: tiszteld a minket körülölelő természetet. 

Miért érdemes vidékről is felkerekedni ide családdal, vagy akár nagyszülőknek az unokákkal? 

– A múzeum itt a városligeti Vajdahunyad-várban azért különleges, mert már a helyszín is egyedi. Az Alpár Ignác által tervezett múzeum­épület összefoglalja a történelmi Magyarország korstílusait és emblematikus épületeit. Nálunk már az épület is műtárgy: a bejárása egy Kárpát-medencei kirándulással ér fel. Ami pedig a kiállításokon látható, az azt mutatja be, ami az előző nemzedékek falusi mindennapi élete volt. Identitásteremtés olyan értelemben, hogy a magyar vidék örök értékeit őrzi és adja át a következő generációknak.