Az élet éppen elég hosszú

Hol gyökerezik ez a sokrétű tudásvágy és a példás alkotási kedv? 

– A családom jut eszembe: édesapám nyelvész, tanár volt, édesanyám külkereskedelmi ügyintézőként dolgozott, négyen voltunk testvérek. Gyermekként a szüleink engedték, hogy igazán szabadok legyünk: a kőbányai otthonunk hatalmas kertjében olykor teljes napon át alagutakat ástunk, várat építettünk, hittel és igyekezettel. Másik élményem, hogy A magyarság néprajza kötetekben szereplő falusi házakat, tárgyakat telenként a cserépkályha mellett rajzolgattam. Hogy miért? Nem tudom. Érdekelt, hogy az emberek például a XIX. században miként éltek. Talán egyfajta romantika vezetett, de ma inkább úgy vélem: elkötelezettség lakozott bennem a nép iránt. 

Az első írásai tizenévesen, a Pajtás című képes gyermekújságban jelentek meg. 

– Egész pontosan 1970 áprilisában látott napvilágot a Felfedezték Bene-várát című apró tudósításom, ami egy Mátrafüreden töltött családi nyaralásunk élményeiből íródott. Apukám javította ezt és a hasonló kezdeti próbálkozásaimat. Általános iskolában, gimnáziumban és az egyetemen is alapítottam lapot, de vezettem iskolarádiót is. Az ELTE BTK magyar–népművelés szakára jelentkeztem. Az első év végén felvettem a néprajz szakot. Véletlenül váltam nyelvésszé: megkaptam egy ösztöndíjat, majd tanársegédi állást, később adjunktus, docens, professzor lettem. 2021-ben hívásra a Színház- és Filmművészeti Egyetemre mentem, ahol jelenleg a doktori iskolát vezetem. Nagyszerű érzés egyszerre tudományos és művészeti közegben lenni. Hamvas Béla szerint a művészet: léttöbblet. 

A családján túl akadnak további példaképei, akik terelték, vezették az útján? 

– Hálás vagyok a szüleimnek. De az összes tanáromnak is, legtöbbjüket ma is név szerint fel tudom sorolni. Azoktól is tanultam, akik akkor nem álltak közel hozzám. Konkrét példát említve: népművelés szakon az egyik oktatóm heti háromórás előadása nagyon untatott. Negyven évvel később írt nekem egy levelet, hogy követi a szakmai pályámat, és elküldi az egyik kötetét. Zseniális könyv volt. A száraz ismeretek, amiket a tanórán elmondott, az évek során elméletté értek, és elolvasva bennem is visszhangra találtak. A tanulság pedig az: lehet, hogy valami elsőre nem vonzó, de később kiderülhet, hogy nagyon is fontos, bennünket építő. 

A Partiumi Keresztény Egyetemről való búcsúkor az egyik diákja azt írta: „példamutató hivatásszeretetével és emberségével formálta az életemet”. Miben rejlik a titok, hogy valósággal rajonganak önért a diákjai? 

– Jólesik ez az elismerés, de le kell szögezni, hogy – természetesen – akad ellentétes példa is. Ámbár sokszor kapom azt a visszajelzést, hogy meg tudom szólítani a tanítványaimat. Valószínűleg ez a közvetlenségemből fakad: életem jó nagy része egyetemisták körében telt, értem a fiatalok nyelvét. Egy évig szakközépiskolában, karosszérialakatosokat is tanítottam. Bár a magyar nyelv és irodalom a szakterületüktől távol állt, büszke vagyok arra, hogy fel tudtam kelteni az érdeklődésüket. 1982-ben barátaimmal elindítottuk az országos diákrádiós és diákújságíró táborokat. Ha jól számolom, idén a 42. lesz, igaz, már a tanítványaim szervezésében, és most úgy tűnik, hogy ez a hasznos közösségi-szakmai együttlét engem is túl fog élni. 

A közösségszervező tevékenysége egyik-másik részének (például a 25 éves Bolyai Önképző Műhelynek) az egyetemi éveim alatt jómagam is részese lehettem. 

– Egyik belső hajtóerőm, hogy többen, együtt, közösségben csináljunk valamit. Ez valódi boldogságérzés. Családommal rengeteget kirándultunk a Budai-hegyekben, a Pilisben. Majd többnapos szervezett túrákon összebarátkoztam a Magyar Természetbarát Szövetség gödöllői vezetőivel. Velük társadalmi munkában turistautakat festettünk a Gödöllői-dombvidéken, egyszer erdőtüzet is oltottunk Isaszegen. Hálás vagyok a sorsnak, mert ugyan minden feladatomnak természetes része a „robotmunka”, de mellette megadatik az alkotás lehetősége, amiben örömöm telik. Talán ez a titka az eddig ki nem hunyó szakmai elhivatottságnak, a folytonos cselekvésnek. 

Izgalmas, ahogyan a tudományágak kapcsolatát átjárhatónak mutatja meg: márkanevek antropológiája, firkálások a gödöllői HÉV-en – hogy csak néhányat említsünk a tanulmányaiból. 

– Dömötör Tekla, Balassa Iván, Fábián Pál, Szathmári István, Fónagy Iván, Hankiss Elemér, Buda Béla – nagy példaképeim habitusa, a világhoz való hozzáállása hasonló volt. Mindkét kutatói típussal rokonszenvezek: egyszer elmélyülni például egy szó etimológiájában, máskor pedig tág összefüggésében látni, láttatni a dolgokat. A nyelvészetbe szívesen viszem be a néprajzot, az irodalmat vagy a kulturális antropológiát. Folyamatosan legalább száz téma jár a fejemben, sosem féltettem az ötleteimet másoktól, főleg nem a diákjaimtól. Ekképpen is igyekszem valamit visszaadni abból, amit kaptam a tanáraimtól, a társadalomtól, a közösségtől. Ha pedig másokat is érdekel, amit írok, elmondok, az igazán boldoggá tesz. 

A legfőbb szakmai eszközével, a nyelvvel kapcsolatban sokszor említi, hogy mindent áthat. 

– Anyanyelvünk emberi, közösségi létünk alapja. Édesapám, P. Balázs János, aki munkatársa volt A magyar nyelv értelmező kéziszótárá-nak, ezt írta bele a nekem adott kötetbe gyöngybetűkkel: „Géza fiamnak sok szeretettel emlékeztetőül arra, hogy számunkra a legszebb tudomány anyanyelvünk ápolása”. Akkor még nem egészen értettem ezt a felfokozott érzelmet. Azóta persze sok százezer mondatot írtam a nyelvekről, főleg a magyar nyelvről, és ezerszeresen tudom bizonyítani Martin Heidegger német filozófus állítását: A nyelv a lét háza. Vagyis nemcsak egyszerűen az együvé tartozásunk, hanem a megmaradásunk jelképe és ereje, valódi kincsünk. S ha jól bánunk vele, akkor az visszahat ránk, segíteni fog mindenben. 

Az első külföldi expedícióját 2005-ben tette meg, azóta pedig kétszer körbejárta a földet egykori, összeomlott, eltűnt vagy éppen most vészjósló jeleket mutató civilizációk után kutatva. 

– Elmúltam negyvenéves, amikor 2005-ben Guatemalában, az őserdőben megpillantottam a hegyből kibomló maja piramisokat, magával ragadott az ősi kultúrák világa. A következő években számos romvárost bejártam Közép-Amerikában, Ázsiában és Óceániában. Az összeomlott kultúrák világa arról győzött meg, hogy nagyon kell vigyáznunk a környezetünkre, a kultúránkra, a nyelvünkre, magunkra, mert az ember alkotta világ törékeny. Óriási kultúrák omlottak össze, tudásuk nagy része elveszett, fantasztikus építményeiket, az adott korszak legnagyobb csodáit visszavette a dzsungel. Nehogy mi is így járjunk! Igyekszem erről sokat írni és beszélni. 

Tudom, hogy a tiszai evezés szintén nagy szerelem az ön életében. 

– Az előbbi küldetés, vagyis a világjárás inkább rám talált, mintsem tudatosan vágytam vagy készültem volna rá. Nekem ugyanis Magyarország a teljesség. Váci Mihály írja: mindenütt otthon. Ez igaz rám is, bármerre járok a Kárpát-medencében: akár, ha katona vagyok Hódmezővásárhelyen, tanár Egerben, Nagyváradon vagy éppen evezek a Felső-Tiszán. Ez utóbbit minden évben megteszem. A lényeg nem elsősorban a sport, hanem a magával ragadó jó érzés, öröm, a legmagyarabb folyó élménye. A lassan kanyargó Tisza, a friss levegő, a vízen megtett kilométerek a szellemi és fizikai felfrissülést jelentik nekem. 

A honlapján egy keleti bölcsesség áll: az élet épp elég hosszú. Mit jelent ez? 

– Azt, hogy használd ki az időt, amit a Jóisten ad neked, és legyél elégedett azzal, ami körülvesz, amit kaptál. Törekedj a jobbra, de feleslegesen ne vágyakozz. Ezzel a hozzáállással élem a napjaimat. Szeretek sétálni, szemlélődni, megkóstolni egy korty pálinkát (több könyvet is írtam erről), zsíros kenyeret enni, evezni a Tiszán, sátorban aludni, társaságban lenni, beszélgetni, kávézni, és hitet, reményt sugározni. Hamvas Bélával egyetértve állítom: nincs annál nagyobb boldogság, mint amit a legtisztább egyszerűség tud adni.