Fontos, hogy gyerekek vegyenek körül

Nem kímélte az élet. 1943-ban született, történelmünk viharos esztendeiben – háború, forradalom, szocialista diktatúra – cseperedett. Milyen volt a gyermekkora? 

– Boldog. Iskolás koromig egy budai kertészetben nőttem fel, a szüleim kertészek voltak. Nem kényeztettek el, okos szeretettel neveltek minket: részt vettünk az életükben, már gyerekként is velük dolgoztunk. Odafigyeltek a szellemi fejlődésünkre is. Kedves emlékem, hogy a bátyám – aki később sikeres neutronfizikus lett – a kertészetben felolvasott nekem a Toldiból. Első hallásra lenyűgözött a vers, csodálkoztam a gyönyörű rímeken, a különös ritmuson. Édesanyám a saját, aranyozott kötésű könyvét adta a bátyám kezébe, nagy élmény volt. 

Mindig is irodalmi pályára készült? 

– Már tizennégy évesen is költői ábrándokat dédelgettem, amelyben a magyartanárnőm és az iskolaigazgatóm is támogattak. Megnyertem a tanulmányi versenyt, így – noha a szüleim osztályidegennek számítottak – felvettek az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–népművelés szakára. Remek társaságba kerültem, csoporttársam volt Utassy József és Oláh János, a későbbi Kilencek költői, pezsgő szellemi élet vett körül, odafigyeltünk egymásra. Akkor sem veszítettek szem elől, amikor két és fél év után otthagytam az egyetemet, amit később levelező tagozaton fejeztem be. A nagybátyám meghívására fél évet Zürichben tölthettem, és vendéghallgató lettem az ottani bölcsészkaron. Nagy élmény volt, nagyszerű professzorokat hallgattam. De nem kápráztatott el a „nyugati kapitalizmus”. Taszított, hogy a legfontosabbnak a gazdagságot tartják az emberek, és lenézik a pénzteleneket, amilyen én is voltam. Hazatérésem után Tatabányán kezdtem tanítani. Ezeknek az éveknek a hozadéka a Zöld vadon című elbeszéléskötetem. 1966-tól népművelési előadóként ismeretterjesztő előadásokat szerveztem Komárom megyében. 1967-ben kaptam egy levelet volt csoporttársamtól, Oláh Jánostól, hogy küldjek verseket egy készülő antológiába. 

Ezzel a legendás Elérhetetlen föld című antológiával kezdődött a költői pályafutása? Áldás volt vagy átok? 

– Leginkább lehetőségnek tűnt. Az én irodalmi indulásom egyébként Nagy Lászlóhoz kötődik, ő jelentette meg 1963 augusztusában az Élet és Irodalomban három versemet. Ő tanácsolta azt is, hogy vigyem át a kötetem kéziratát a Szépirodalmi Kiadótól a Magvetőhöz, de ott is csak 1970-ben jött ki végre az első verseskönyvem, az Amíg a buszra várunk. A sikeres, ám a kultúrpolitikában ellenérzést kiváltó Elérhetetlen föld című antológia gondolata is a korszak meglehetősen korlátozott publikációs lehetőségei miatt született meg bennünk. Nem láttuk előre, hogy mi, a „Kilencek” – Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József és én – ezzel az antológiával hosszú távra nem csak a politikai, de az irodalmi élet hivatalos hangadóit is magunkra haragítjuk. 

Sokfordulós mérkőzés volt és pirruszi győzelemmel végződött… 

– Igen. A két nagy kiadó – a Magvető és a Szépirodalmi is – visszaadta az antológiánk kéziratát, ezért a fiúk elmentek vele a mi­nisz­té­rium­ba, hogy magánkiadásra kérjenek engedélyt. Közben Utassy és Kovács Pista Kiss Ferenc irodalomtörténész barátunk segítségével elvitte a kéziratot az Írószövetség elnökéhez, Darvas Józsefhez, aki elolvasta és azt mondta, hogy „Ez jó!”, és segített, hogy az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó megjelentesse. 1969. november 25-én jött ki a nyomdából az antológia, de a terjesztést már nem vállalta a kiadó, ezt a feladatot ránk és a Fiatal Művészek Klubjára hárították. Már­cius­ra mind a kétezer példány elfogyott. Az olvasóközönség szeretett minket, telt házas felolvasóestjeink voltak, de jóformán az egész irodalmi élet megorrolt, ugyanis olyan kompetenciát bizonyítottunk azzal, hogy a kiadók ellenére kiverekedtük a kötetet, amelyre szerintük nem volt alapunk. A kötet sikerén felbuzdulva, azonnal elkezdtünk szervezni egy generációs irodalmi folyóiratot: ennek a motorja főként Oláh János és Rózsa Endre volt, a Kísérlet ötletét viszont a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatója, Molnár Mátyás vetette fel. Úgy gondolta, hogy a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanácsnál egyszerűen elintézhető egy rendszeresen megjelenő múzeumi értesítő engedélyeztetése, ami szolgálhatna irodalmi folyóiratként is, lehetne belőle nemzedéki periodika, hiszen a vajai múzeum két alkotószobájában sok fiatal költő, író megfordult. Megszerkesztettük az első három számot, de nem jelenhetett meg egy sem, mert egy feljelentésnek köszönhetően visszavonták a kiadási engedélyt, és 1970 novemberében Nyíregyházán, a könyvtár sokszorosítóüzemében a rendőrség lefoglalta a kinyomtatott, bekötésre váró példányokat. Ezzel meg is torpant a lendületünk, és elkezdődött egy sokéves vesszőfutás. Nem volt könnyű, nekem például nyolc évig nem jelenhetett meg a második kötetem, és a folyóiratok sem közölték a verseimet. 

Oláh Jánossal munkatársakból házastársak lettek 1970-ben. Három csodás gyermekük is született. 

– Ez mindkettőnk életének talán a legfontosabb eredménye volt, hiszen annál nagyobb dolog nem történhet, mint hogy „ember születik”. Ráadásul mindegyik művészi tehetséggel bír. Legnagyobb fiunk, Lackfi János ugyan kezdetben operaénekesi babérokra tört, de végül a költői tehetsége győzött. A kisebbik fiunk, Oláh Mátyás és a lányunk, Oláh Katalin képzőművészek lettek. Nagyon szeretem a köztéri szobrai­kat, és nagy örömömre vannak olyan könyveim, amelyeket ők illusztráltak. 

Tíz unokája és öt dédunokája van. Azt mondják, hogy aki gyerekeknek ír, az sosem öregszik. Igaz ez? 

– Minden bizonnyal. Nekem nagyon fontos, hogy gyerekek vegyenek körül, nagyon szeretek velük lenni. Persze, hogy sokat meséltem nekik. Így születtek meg Csutkajutka és Kivala Palkó történetei, valamint a gyerekverseim is. Meggyőződésem, hogy a kicsiknek minőségi irodalmi élményt kell kínálni. Természetesen a felnőtteknek is. 

Azt írja a tavaly megjelent Örökség című verseskötetében megjelent költeményében: „Nagy tudás van a mobiltelefonban, / de még nagyobb a csipkebokorban”. Mit üzen ezzel? 

– Arra akartam rávilágítani, hogy csodálatos dolog mindaz, amit a technikai fejlődés terén elértünk, ám nem szabad lebecsülni az isteni teremtést. A mechanikusan működő eszközök idővel elavulnak, elromlanak, míg az Isten által teremtett élet továbbörökíti önmagát és megőrzi a minőségét. Az isteni iránymutatás a szeretet parancsa, amely szerint nem szabad kihasználni embertársainkat és kiuzsorázni az életet. Nem nézhetjük csak a saját javunkat, minden ember értékes. Ha segítjük egymást, az nem nehezíti, hanem élhetővé teszi az életünket. Érdemes segítségére lenni másoknak, a szeretet gerincet ad az életünknek. Általa fedezzük fel az élet értelmét. Ha kihúzzák egy testből a gerincét, az nem tudja megtartani magát, összecsuklik. 

Tavaly Szellemi Honvédő Díjjal tüntették ki. Mit takar a szellemi honvédelem fogalma? 

– Azt, hogy ki kell állnunk és tudatosan kell képviselni a saját szellemi értékeinket. Minden történelmi közösség feladata az, hogy megismertesse, óvja és védelmezze a saját nemzete szellemi értékeit. A magyarság kulturális értékeit csak a magyar közösség tudja megtartani. Már a XVIII. században Kisfaludy Károly, első drámaírónk figyelmeztetett arra, hogy az idegenek majmolása milyen nevetséges és káros szokás. Mára a globalizáció uniformizálja a kultúrát is, a nemzetközi gyártók „termékei” kiszorítják a könyvesboltokból a hazai alkotásokat. 

Fáradhatatlannak tűnik. Most éppen min dolgozik? 

– Szeretném megírni a családom történetét, de terveim közt szerepel egy színpadi mű és természetesen versek is.