Szembenézés a traumákkal

Vakvágány – ezzel a címmel jelent meg néhány éve az ön szerkesztésében az a tanulmánykötet, amely a parasztság második világháború utáni történetéről szól. Mire utal ez a cím? 

– Ez a metafora visszamutat a sorozatunk első kötetére, amelynek az volt a címe, hogy Váltóállítás – Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben. A váltóállítás arra utal, hogy 1944 őszétől a magyar társadalom egyszerre szenvedett a nyilasok uralmától, és tapasztalta meg, hogy mivel jár az ország szovjetizálása, közvetlenül a front nyomában. 1948-tól 1962-ig a „szo­­cializmus alapjainak lerakása” idején felszámolták a civil ­társadalmat, a magántulajdont, a kommunizmus szemszögéből rivális ideológiákat. A hatvanas évekre már látszottak ennek következményei a demográfiai folyamatokban és a devianciák – köztük az alkoholizmus – egyre emelkedő megjelenésében. Ezek a tendenciák mutatják, hogy a vidék modernizálása rossz irányba indult a második világháborút követően. 

A paraszti társadalmat érintő első nagy intézkedés az 1945-ös földelkobzás és földosztás volt. Miért nem volt ez valódi földreform? 

– A reform szervesen építkező folyamatot jelent, és a kifejezésben benne van az önkorrekció lehetősége. Még nem ért véget a második világháború, amikor 1945. március 15-én kihirdették a földosztásról szóló 600/1945-ös számú miniszterelnöki rendeletet. A földosztásra szükség volt, és nagy társadalmi beágyazottsággal is rendelkezett ez az ügy, de a szovjetek a front hátterében gyorsan kiépítendő hátország egyik eszközeként tekintettek rá. Az ellentmondásosságát az is mutatja, hogy a rendelet a 100 hold feletti úri birtokok kisajátítását említette, miközben „úri birtok” jogi kategóriaként nem létezett. Ez tehát bárkire vonatkozhatott, akitől el szerették volna venni a földet. A később kulákká minősített földtulajdonosok egy részét már ekkor megfosztották vagyonuktól. Az alföldi mezővárosokban a középosztályra jellemző volt a földbirtoklás, így ők óhatatlanul bekerültek valamilyen „kizsákmányoló” pozícióba, és megfosztották őket tulajdonuktól. Az egyházak döntő szerepet vállaltak az oktatásban, ennek fenntartására szolgáltak az egyházi birtokok, amelyeket szintén elvettek. Intézményeik fenntartása az államtól vált függővé. Három évvel később államosították is az iskolákat, és frontális támadást indították az egyházak ellen. 

Tehát a kommunisták tudatosan irányították a folyamatokat? 

– A korabeli kommunista politikusok visszaemlékezései is azt mutatják, hogy igen. Nemcsak Magyarországon, hanem a többi kelet-közép-európai országban is hasonlóképpen mentek végbe ezek a folyamatok a szovjet minta alapján, és a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság irányításával. 

Gazdasági döntésről vagy hatalomtechnikai eljárásról beszélhetünk a parasztsággal kapcsolatos ügyekben? 

– Erősebbnek érzem a hatalomtechnikai szempontokat, de természetesen a gazdasági célok is megjelentek. Aki önálló egzisztenciális alappal rendelkezik, az autonóm ember. A kiépülő diktatúra éppen ezeket az autonómiákat akarta megtörni, és attól kezdve, hogy ez sikerült, az értékrendet tekintve is könnyebben függővé lehetett tenni az embereket. A földosztással átlagosan három hektár területű birtokok jöttek létre, és ezek alkalmatlanok voltak arra, hogy életképes gazdaságot lehessen rajtuk működtetni. A földet ráadásul nem ingyen kapták, hanem az értékét vissza kellett törleszteni az államnak. Amikor 1948. augusztus 20-án Rákosi Mátyás meghirdette a kollektivizálás első hullámát, akkor az volt a hivatalos indok, hogy ez elsősorban a szegény parasztok védelmét, boldogulásuk előmozdítását szolgálja. Az állam terjeszkedésével szembeni ellenállást segít megérteni, hogy a parasztság nemcsak ingatlanként tekintett a földre, az a piaci áron túlmutató értékkel is bírt. Egy falu önszabályozó közösségként működött, nem fordulhatott elő benne például, hogy valaki felvásároljon magának területeket, és ezzel a többiek fölébe kerülhessen. Nemcsak a település, de annak határa is identitásteremtő erővel rendelkezett, ezért a közösség annak minden zugát számon tartotta. Ezt a tudást a nagyüzem zúzta szét az egybeszántott dűlőkkel, az erőltetett tagosítással. A kollektivizálás második hullámának végére, 1961-re a történelmi parasztságot felszámolták, és ettől kezdve már a falvak társadalma is az államtól függött. 

Melyik okozott nagyobb traumát: a Rákosi- vagy a Kádár-korszak kollektivizálása? 

– A Rákosi-korszakot a parasztság valahogyan próbálta túlélni. 1956 és a megtorlás fontos fordulópont. Nagy Imre kivégzése erős üzenetet jelentett: ha egy miniszterelnököt ki lehet végezni, akkor mit várjon egy átlagember? 1958 decemberében döntött a párt Központi Bizottsága a kollektivizálásról, és 1959. januárban el is kezdték az erőszakos agitációt. A parasztok – akik eddig birtokoltak földet, állatot, megtermelték mindazt, amire szükségük volt – próbáltak ellenállni, húzni-halasztani a belépést, kijátszani a politikai folyamatokat, de az agitátorok fellépése, a nyílt erőszak megtörte őket. 

Más ellenállási formák is voltak? 

– Az ellenállás kifejezés hallatán első körben valószínűleg fegyveres fellépésre, tüntetésre gondolunk. Sok esetben viszont az ellenállás szimbolikus formái kerültek előtérbe. Fontos volt a nők szerepe, több helyen is az asszonyok tüntettek. Akadt olyan település, ahol benyomultak a tanácsházára, hogy tiltakozzanak a téeszek ellen, mert nem tekintették érvényesnek a férjük által – az erőszakos agitáció hatására – aláírt belépési nyilatkozatot. A hétköznapi ellenállás formái közé tartozott a „közösből lopni nem szégyen” gondolata is, mintegy kárpótlásként vittek haza például terményt, műtrágyát a téeszekből. A hétköznapi italozás is egyfajta nem tudatos tiltakozási forma volt, félrevezető lenne azt a jobbra fordult sorssal magyarázni, s jóléti alkoholizmusnak minősíteni. 

Tehát Kádár idejében is erőszakos volt a téeszesítés, vagyis amint tudományos írásaikban is fogalmaznak, a kényszerkollektivizálás. 

– Ez így van. Az 1956 utáni megtorlást követően a kollektivizálás az utolsó, sztálini típusú társadalomellenes hadjárat. A fogalmak szerepe nagyon lényeges. A kényszerkollektivizálás kifejezést a nyugati – német és az angol nyelvű – szaknyelv, valamint az 1990 előtti emigráns magyar irodalom is használta a szovjet típusú modellre. 

Említette Rákosi kecskeméti beszédét, amely után egyre erősebb lett a kuláküldözés. Mi történt a Kádár-korszakban a korábban kuláknak minősített gazdákkal? 

– Összesen mintegy 70 ezer ember került kuláklistára a Rákosi-korszakban. A kuláknak nevezett személyek alkották a helyi, tekintéllyel bíró gazdaréteget. Ezt a helyi közösség számára mintát adó gazdaelitet akarták megtörni. 1956 után hivatalosan nem létezett a kulák kategória, de valójában a hatvanas években – például a továbbtanulásnál – még számon tartották az egykori kulákokat. Informálisan tehát továbbra is hatása volt a kulák stigmának. Az egykori kulákok jelentős része arra törekedett, hogy a gyerekeik már a mezőgazdaságon kívül vállaljanak munkát. Megtört a generációs kötődések folyamata, ennek szálait a későbbiekben szinte már lehetetlennek tűnik újraszőni. A falvak lakosságát ráadásul sújtották a diszkriminatív társadalombiztosítási és településpolitikai rendelkezések is. Egyértelműen kimutatható, hogy több mint három évtizedig jogilag rögzítetten is hátrányos helyzetben éltek a falvak lakói. 

Június 29., Péter-Pál napja, 2012 óta a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapja. Ez segítheti az embereket a múlt eseményeinek feldolgozásában? 

– A traumákkal szembe kell nézni. Erőforrást jelenthet számunkra, ha tudatosítjuk, hogy bizonyos történelmi időszakokat hogyan lehetett túlélni. Egészen más kihívásaink, létproblémáink vannak ma. Nem közvetlenül egzisztenciális jel­le­gűek,­ de a klímaváltozás hatásai különösen érintik a mezőgazdaságot. Ezért nemcsak társadalmi szinten, de családi keretben is meg kell ismernünk és fel kell dolgoznunk a múlt traumatikus örökségét, s erőt meríteni belőle egy élhetőbb jövő építéséhez. Péter–Pál napjának az aratás indulásával megvan a maga szimbolikája. A frissen beérett gabona aratásának üzenete, hogy van remény a jövőnek. Így nyílik meg egy új generáció előtt is az élet: ez a nap az újrakezdés reményét is nyújtja.