Most is vannak csodák

Sokan legendának tartják és a mai napig szeretik. Jólesik? 

– Hogyne esne jól! Megtisztelő. Ez nem emberi akarat. Az ilyen véleményeket hálával és alázattal fogadom, hiszen az a szolgálat, amit művészként vállaltam, úgy tűnik, megérintette a közönséget. 

Sosem a siker, a népszerűség miatt tette? 

– Eszembe sem jutott. Amit elértem, azt soha nem magamnak tulajdonítottam. Igyekeztem a legjobbat adni, az pedig sok tényezőn múlott. Kellett például egy csodálatos énektanárnő, Fábri Edit, aki felfigyelt rám és elindított az úton. Elég makacs és vadóc kamasz voltam, de valamiért megfogadtam a tanácsait. Neki köszönhetően jutottam el Jeszenszky Endre dzsessztánccsoportjába, ahonnan számos, később híressé vált modern táncos került ki. Aztán 1974-ben felvételiztem a Színművészetire, és elsőre felvettek. 

Szerencse is kellett hozzá? 

– Minden olyan egyszerűen jött, egyik dolog hozta a másikat. Nem készültem tudatosan a pályára. Azt aláírom, szülessen bárhol az ember, valamiben biztosan tehetséges. A többi az akaráson és a kitartáson múlik. Lehettem volna orvos, hiszen a nagyszüleim, a szüleim, a nagybátyám is az volt. Anyukám főleg a tüdőrák kutatásával foglalkozott, sokszor mentem vele a munkahelyére, mindent aprólékosan megfigyeltem. Kíváncsi voltam rá, milyennek látszik a tüdő a röntgenfelvételen, ha valaki cigarettázik. Tizennégy évesen ezt titokban ki is próbáltam. Szereztem cigit, letüdőztem. Egyetlen slukktól feketék lettek a tüdőmben a léghólyagok. Anyukám később szörnyülködött, ki merészelt rágyújtani a vizsgálóban, én meg lapítottam. Nagybátyám is próbált kedvet csinálni az orvosláshoz, bevitt egy szívműtétre, hogy lássam, mi történik ott. Hősie­sen figyeltem az eseményeket, mígnem a sok vér láttán elájultam. 

Ahogy tudom, elég korán kijutott önnek a szenvedésből… 

– Pici gyerekként nem tudtam járni. Csak hason csúszva léteztem. Gipszben is fektettek, mozdulatlanul. Tizennyolc hónapig voltam intézetben. Szerencsére sikerült a rehabilitáció. Volt olyan barátnőm, akinek hiányoztak a végtagjai vagy üvegcsontúsággal élt, mégis nagyon boldogoknak láttam őket. Sokszor azok panaszkodnak a legtöbbet, akik tökéletesek, miközben örülhetnének, hogy egészségesek. Az élet szépségét kell meglátnunk! 

Mikor is volt a gerincműtéte? 

– Épp a főiskolai diplomaosztóm napján. Abban az időben a Madách Kamarában játszottam, lovaglásból mentem az előadásra. Semmi jele nem volt a bajnak. A darab végére azonban elájultam a fájdalomtól. Valahogy összeszedtem magam és haza tudtam menni az autómmal. Másnap anyám elvitt egy specialista ismerőséhez, aki rögtön kilátásba helyezte a gerincműtétet. Én meg soroltam, milyen munkáim vannak lekötve a tévéfelvételektől a koncertekig, és hogy csak utána jöhet szóba a kórház. Azt mondta a professzor, menjek csak, ha le akarok bénulni. Na, erre felkaptam a fejem! De mivel nem volt altatóorvos, a műtétig két héten át hason kellett feküdnöm, hogy ne terheljem a gerincemet. Hál’ istennek, ezen is túljutottam. 

Életének sűrű időszaka volt ez. Főiskolásként tűnt fel A kenguru című mozifilmben, amelyben a stopposlányt alakította. Még ma is erről ismerik fel? 

– Igen. Akik megszólítanak, azt is meg szokták jegyezni, éppen mit is csináltak akkoriban. Én meg csak hallgatom az emlékeiket, és csodálkozom, hogy még nem felejtettek el. Első éves álmodozó voltam a forgatáskor, többször faképnél hagytam a stábot. Nekem nem volt igazán tétje a filmnek. Zsombolyai János rendező-operatőr-forgatókönyvíró talált meg erre a szerepre. Jó érzéssel tölt el, hogy A kenguru a hetvenes-nyolcvanas évek generációjának máig meghatározó élményt jelent. Ami nem véletlen, hiszen kitűnő színészek – köztük Gálffi László, Vándor Éva, Koltai Róbert, Pásztor Erzsi – játszanak benne, és a filmzene is színvonalas, az akkori legjobb, legnépszerűbb zenekarok és énekesek voltak versenyben, hogy kinek a dalát választják a filmhez, végül mindegyik benne maradt. 

Remek ugródeszka volt ez az ön számára is. Ettől kezdve rengeteg magyar filmben játszott. Tudja pontosan, hányban? 

– Több mint harmincban. Plusz a televíziós produkciók. A magyar filmművészet legnagyobbjaival hozott össze a sors, köztük Makk Károllyal, Jancsó Miklóssal, Szabó Istvánnal, Gothár Péterrel, Sándor Pállal, Simó Sándorral, Maár Gyulával, Ragályi Elemérrel, Koltai Lajossal. Ez persze nem az én érdemem. Szerintem a Jóisten nagyon szeret engem, és mindig arra használ, amire kell. 

Amerikában is dolgozott nagynevű alkotókkal? 

– Mindjárt az elején George Clooney partnere lehettem a Vészhelyzetben. Anthony Hopkins mellett is szerepeltem egy film jelenetében. Amikor egy Broadway-előadáshoz Susan Sarandon mellé keresték a másik főszereplőt, engem is kiválasztottak, végül azonban túl fiatalnak tartottak, és nem voltam elég testes, de engem ez is ösztönzött a továbbiakra. Említhetném az akciófilmjeiről ismert Mimi Leder rendező-producert is, akivel szintén dolgoztam együtt. Juraj Herz szlovák származású cseh rendező három filmet írt nekem. Jiři Menzel cseh rendezőtől pedig sok filmes és színházi trükköt tanultam. Elisa von Czobor – aki az 1940-es években a Vígszínházban játszott – egy Szabó István-filmben figyelt fel rám, biztatott, hogy tanuljak, de nekem akkor már két diplomám volt, pénzem meg kevés. Végül ajánlására megkaptam a világhírű The Lee Strasberg Theatre & Film Institute személyre szabott ösztöndíját. 

Miért ment el az Egyesült Államokba 1990. december 15-én? 

– Azért, mert nem tudtam azt, amit ma tudok. A magyar virtus mellett természetesen volt bennem egy adag sértettség is. Magyarországon én voltam az első munkanélküli, de engem nem úgy neveltek a szüleim, mint aki panaszkodik. Nem is beszéltem erről, holott a történtek mégiscsak nyomták a lelkemet. Az irigység, a rosszindulat, a pletykálkodás halálos méreg, s ha valaki történetesen ki sem látszik a munkából, nincs ideje megvédeni magát. 

Tapasztaltabbá tették az amerikai évtizedek? 

– Mindenképpen. Voltak különböző munkáim, művésziek, civilek is. Tanultam, diplomát szereztem, tanítottam. Nagyon fontos, hogy milyen közegbe kerül az ember és kinek a véleményével ért egyet. Ellenkező esetben könnyű elveszni. Én is voltam fenn és lenn, nem is egyszer. Mai fejjel azt látom, amiért­ akkor annyit küszködtem, azt sokkal egyszerűbben is megoldhattam volna. 

Egzisztenciális vagy szakmai vonatkozásban mi volt a legnehezebb dolog, amivel meg kellett birkóznia, mert nem adhatta fel? 

– Nehezet kérdezett. Nem gondolkoztam még ezen. Amerikai férjem három kisgyerekét mi ketten neveltük, mert anyukájuk sok problémával küzdött. Nagyon szerettem őket, mindenben a kedvükben jártam. A legnagyobb tizenkét éves korában drogozás miatt utcára került. Meg akartam őt menteni. Sok mindenen mentem át, végül rengeteg lelki sérülésen és fizikai fájdalmon túljutva pozitívan végződött a történet. Nekem viszont akkor kellett életem egyik legnehezebb döntését meghoznom: jobbnak láttam lemondani a nevelt gyerekeim­ről az édesanyjuk javára, hiszen egy édesanyát senki más nem pótolhat, hiába ragaszkodtak énhozzám. Nem akartam állandó vívódásnak kitenni őket. 

Most már itthon van. Mivel foglalkozik? 

– Nem tapasztalom azt a szabadságot, mint odaát. Ki kell találnom, vagy inkább meg kell éreznem, mihez kezdhetnék. Azt tudom, mit nem szeretnék. Annak látom értelmét, amivel mások épülésére szolgálhatok. Addig nem beszélek egy elindított folyamatról, amíg a végére nem érek. 

Színház? Film? Könyv? 

– Nem érdemes találgatni, mindennek eljön az ideje. 

Hisz a sorsszerűségben? 
– Gyökeres fordulatot vett az életem a Covid idején. Elszigetelve éreztem magam. Elhatároztam, mivel odakinn nem használom a magyar nyelvet, találnom kell Los Angelesben egy olyan magyar közösséget, ahol csak magyarul beszélünk. Kapcsolatba kerültem egy református gyülekezettel, ott hallottam a felnőtt keresztség lehetőségéről, amivel nem sokkal később, anyukám születése napján éltem is. Ezután olyan békét éreztem magamban, mint amilyet utoljára pici gyerekkoromban. Aztán elkaptam a koronavírust, magas láz gyötört, nem reménykedtem benne, hogy életben maradok. Egyik gyülekezeti testvérem küldött egy csomó igét, hogy olvasgassam, ők meg majd imádkoznak értem, és valaki mindennap rakott az ajtóm elé ételt is. Egyszer csak úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem. Ez volt a gyógyulás pillanata. Azóta tudom, ma is vannak csodák, csak hinni kell bennük.