Elvagyok a magam világában

Nem hinném, hogy „unalmas élete” volt, ahogyan írja legutóbbi könyvében… 

– Színészként valóban rendkívül színes, mozgalmas pályát futottam be, az „unalmast” a rivaldán kívüli napjaimra értem, hiszen igazi kispolgári életet élek. Jól elvagyok a magam világában. Mivel soha nem akartam színész lenni, máshogy tudok tekinteni erre a mesterségre. De ha már ezt dobta a sors, igyekeztem mindig a legtöbbet kihozni belőle. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ez sikerült is. 

Jelentett bármiben előnyt, hogy az édesanyja Bécsben élt? 

– Édesanyám 1957-ben a házassága révén költözött az osztrák fővárosba. Az akkori magyar törvények szerint egy közeli rokonnak évente egyszer lehetett kimennie, amit én ki is használtam. Ilyenkor keresztül-kasul beutaztuk az öreg kontinenst, Bécsben pedig színházba, hangversenyre, kiállításra jártunk. Tinédzserként mindenre nyitott voltam, s a magamba szívott európai kultúra nyilván hatással volt rám, illetve a továbbiakra. 

Milyennek látja önmagát? 

– Szerencsésnek. Meggyőződésem, hogy egy sikeres pálya 33 százalékban a családi mintákon, az edukáción, további 33 százalékban a tehetségen és 34 százalékban a szerencsén múlik. Anno a bécsi televízióban láttam egy interjút a Theater an der Wien igazgatójával, aki elmondta, hogy a Pippin című amerikai musical címszerepére keres énekelni, táncolni tudó színészt, mire én vettem egy nagy levegőt, és levelet írtam neki, amelyben lényegében felhívtam magamra a figyelmet. A direktor eljött megnézni néhány vígszínházi előadásban, és azonnali szerződést ajánlott. A próbaéneklés után megkaptam a szerepet. A darabot a világhírű Bob Fosse rendezte, akivel a bécsiek kérésére New Yorkban találkozhattam is. A szerep óriási sikert hozott, és azonnal integrált engem a teljesen más típusú nyugati sztárrendszerben, amiben így gyorsan sikerült lábat vetnem. 

Így nem volt sok vesztenivalója itthon. 

– Dehogynem! A Vígszínház akkori igazgatójának, Várkonyi Zoltánnak próbáltam elmagyarázni, hogy én csak egy év fizetés nélküli szabadságra szeretnék elmenni, mert Bécsből visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam, és hogy nincs ember a világon, aki egy olyan koreográfus-rendező zseninek, mint Bob Fosse, nemet mondana. Várkonyi ezt személyes támadásnak vette, talán hálátlannak is tartott, mivel már főiskolásként is egyengette az utamat. Végül ő maga hajszolt bele a távozásomba azzal, hogy a bécsi bemutatóm nyomán utánam küldte a felmondásomat. 

Azért voltak álmatlan éjszakái? 

– Nem, nem voltak, miután ez kész helyzet volt. Nem kellett döntenem a sorsom felől, hiszen ha úgy vesszük, tulajdonképpen Várkonyi döntötte el, hogy mi is az én utam. Ráadásul az a már említett sztárrendszer, amit időközben körém épített a színház, valamint később a nyugati filmes- és tévésvilág is, olyan módon változtatta meg a művészi és anyagi lehetőségeimet, amelyet csak egy bolond utasít el. 

Visszafelé jönni sem volt nehéz? 

– Nézze, 1973-ban hivatalosan mentem el és 1976-ban egy különleges törvény alapján már meg is kaptam az osztrák állampolgárságot Bruno Kreisky szövetségi kancellár kezéből, aki azt javasolta, hogy Ausztria semlegessége és a saját biztonságom érdekében is jobb lenne, ha visszaadnám a magyar útlevelet. Viszont az én országváltásom, illetve a későbbi németországi sikereim sokaknak csípte a szemét Magyarországon, főleg azután, hogy ott megkaptam Az Év Musicalsztárja díjat. Aztán úgy tíz évvel ezelőtt elkezdték itthon pedzegetni, hogy ideje volna hazatelepülnöm, hivatalosan is lépni az óhazám felé, végtére is magyarnak születtem, meg hogy ilyen nemzetközi karrier után megilletne a Kossuth-díj. Szóval legyezgették a hiúságomat, én pedig elhittem, mert jólesett, hogy ennyi idő után ismét gondolnak rám Magyarországon. Így aztán egy szempillantás alatt visszakaptam a magyar állampolgárságot, és azóta kettős állampolgár vagyok. Az ígéretekből azonban semmi nem lett. 

Hihetetlen, hogy Nyugaton Az Év Musicalsztárja volt, világsztárok oldalán játszott, de a szülőhazájában még egy Jászai Mari-díja sincs! 

– Sőt, Szocialista Munka Hőse sem vagyok, talán, mert elkötelezetten konzervatív, valódi jobboldaliként sohasem voltam tagja egyetlen pártnak vagy ifjúsági szövetségnek sem. Ehelyett kilenc évet töltöttem színészként a Vígszínházban, ez idő alatt számos sikerdarabban játszottam, például a Popfesztivál, az Adáshiba, a Játék a kastélyban vagy az Angliai Erzsébet című darabokban. Volt néhány közönség­kedvenc filmem is, elég csak a Princ, a katona sorozatra vagy a Szeleburdi családra gondolni. Úgy látszik, ezek kevésnek bizonyultak valamilyen szakmai elismeréshez. Nem azt mondom, hogy ez nem zavar, de boldogtalan ember lennék, ha ez határozná meg a mindennapjaim hangulatát. 

Mivel pótolja mindezt? 

– Rengeteg minden foglalkoztat. Örömmel csinálok olyasmit, amivel nyomot hagyhatok magam után. Például gyönyörű házakat építek, könyveket írok, és botcsinálta íróként több mint kétszázezer kemény kötésű könyvet adtam már el. 

Tényleg házakat épít? 

– Szeretem megtervezni és kivitelezni a saját élettereimet, és olykor lakberendezési tanácsokat is adok a barátaimnak. Sikerült megvalósítani az álmomat, hogy egy telken álljon a privát lakásom és az irodám. Nagy kihívás volt, miután a munkálatok két és fél évig tartottak. 

Nem akart építész lenni? 

– Hajóépítő mérnökként el tudtam volna képzelni magam. Mindmáig vonzódom az építészeti tevékenységhez, imádom a különböző stílusokat, főleg a reneszánsz Palladio-házak nyűgöznek le. Megvan az összehasonlítási alapom, hiszen gyerekként a családommal átéltem a kitelepítés borzalmait, és szűkösködtünk hármas társbérleti lakásban is. 

Mindezekről önéletrajzi ihletésű könyveiben is ír. 

– Az 1980-as évek közepén, amikor már megint szabad volt írni rólam, elkezdtek „érteni hozzám” bizonyos újságírók, és ontották a negatív cikkeket a hazai sajtóban. Eleinte csak dühből kezdtem reagálni erre az aljas kampányra, de később rájöttem, hogy jogom és lehetőségem is van megvédeni magam, hiszen én ismerem legjobban az életemet. Így kezdtem el írni az életrajzomat. Meglepetésemre az írás óriási örömet okozott, akkorát, hogy néha hajnali fél háromig meg sem álltam, és az alkotás mámorában borotválkozni is elfelejtettem. Aztán 1987 és 2023 között tizenegy könyvem jelent meg, köztük három regény. 

Nyugati karrierje során Bela Erny néven világsztárok, köztük Marlene Dietrich, Kim Novak, Maria Schell, Sydnie Rome, David Bowie partnere lehetett. Milyen volt a legendás szőke dívával játszani? 

– Tudnia kell, hogy az 1978-as Just a Gigolo volt Marlene Dietrich utolsó filmje. Akkor már elég idős volt, nem a legjobb egészségi állapotban. Visszavonultan élt, mint Greta Garbo, de rossz anyagi helyzete miatt kénytelen volt munkát vállalni. A forgatáson nem lehetett megközelíteni, mindenkitől elszeparálták. Szomorúan tapasztaltuk, hogy nem tudta megjegyezni a pár mondatos szövegét sem, belekötött a kosztümbe, a sminkbe, s ilyenek miatt napokat csúsztak a felvételek. Ráadásul kerülte Berlint, ahol forgattuk a filmet, így a vele való jeleneteket lakóhelyén, Párizsban, a méregdrága Gaumont Stúdióban vettük fel. Nekem azért is volt megrázó a Dietrichhel való találkozás, mert az akkori helyzete nagyon hasonlított a nagymamáméra, akinek védőszárnyai alatt nőttem fel, és végigkövettem az összes baját, láttam a leépülését. Az ember egy bizonyos kor után törékeny és kiszolgáltatott lesz. Ekkor értettem meg, mindegyikünk­kel előfordulhat, hogy idős korára a nagy filmcsillaghoz hasonló szituációba kerülhet, amennyiben hívják még dolgozni. 

Szokott a régi időkre gondolni? 

– Úgy tudok lezárni dolgokat, hogy semmi nem okoz hiányérzetet. Ha az ember túlságosan komolyan veszi önmagát vagy az őt körülvevő dolgok jelentőségét, az biztosan hamis értékelést eredményez. Én naiv gyerekként figyelem, ami mostanában velem történik, s eltöprengek azon, mit kapok érdemeim szerint és mit nem. 

Az ön imázsához hozzátartozik az őszinteség, a tisztaság, a belső értékek előtérbe helyezése. Jól látom? 

– Ezekre itthon senki nem kíváncsi. Pedig én ma is folyamatosan arra törekszem, hogy a filmjeimmel, a könyveimmel vagy a podcast­jaim­mal taníthassak, illetve to­vább­­adhassam azt, amit otthonról hoztam. Ennél nagyobb vágya nem lehet az embernek. 

Bécsben hogyan él? 

– Ugyanúgy, mint Budapesten. Függetlenül, szépen, csendesen és értelmesen. Néha színészként is megmutatom magam, például a ZDF német közszolgálati televízióban. Viszont amikor 75 éves lettem, felhagytam azzal, hogy évente többször a világ valamelyik tájára menjek forgatni. Elég volt az állandó úton levésből. Ezért is mondtam vissza nemrég egy svájci munkát, ami majd’ féléves ottani létet igényelt volna. És közben ki locsolja meg a virágaimat? Ki veszi ki a leveleimet a postaládából? Ki fizeti be a sárga csekkjeimet? Látja, én ilyenekre is szoktam gondolni. De leginkább arra a nyugodt és független életre, amit az utolsó ötven, kiegyensúlyozottan töltött szakmai és magánélet után már nem vehet el tőlem senki.