Párbeszéd és kapcsolat

Beszélgetésünk aktualitását adja nemrégiben megjelent novelláskötete, A magam szakálla. Jómagam úgy figyeltem fel a kötetre, hogy egy közösségi oldalon részleteket osztott meg belőle, és annyira megtetszett, hogy gondoltam, elolvasom nyomtatott formában is. Miért pont most jelentette meg ezt a kötetét? 

– Memoárt vagy a pályája végén, vagy a halál küszöbére érve ír az ember. Egyelőre nem érzem úgy, hogy alkotóerőm fogytán lenne, a halál küszöbét viszont megszagoltam, ám a Jóisten visszapostázott a világnak, talán akad még itt tennivalóm. Másfél éve volt egy szívrohamom, két sztent került a koszorúereimbe, el is kereszteltem magam Aranyszájú Sztent Jánosnak. A szív- és érrendszeri beteg érzelmesebb az átlagnál, valóban sebzett a ketyegője, könnyebben elérzékenyül, megindul, többet foglalkoztatják az élet nagy kérdései. Nem érzem kínosnak, kínlódjék az, akibe beledugultak a könnyek. Másrészt a humorom is régi útitársam, emlékező írásaimban e kettőt ötvözöm. Hat gyermekkel, bölcsész foglalkozással amúgy is kalandpark az élet. Most jött el az ideje, hogy könyvvé öleljem az egészet. Az olvasók nagyon szeretik ezt a fajta „megvadított személyességet”, némelyik írás várakozáson felül felszántotta az internetet, száz­ezrekhez, de olykor milliónál is több emberhez jutott el. 

„Ötvennégy év, nyolcvankilenc kötet, negyvennégy műfordításkötet, sok-sok fellépés, ezer aprócikk” – olvashatjuk bemutatkozásában. Köztudott önről, hogy nagyon termékeny szerző. Mik a jelenlegi tervei? 

– Huhú, az összeset sorolni is sok! Mondom inkább, ami már tető alatt van. Egy csodás szemű fotóssal, Harcz Balázs Dániellel együttműködve rövid, de érzésem szerint sistergős verseket írtam a Szédületes Budapest című albumhoz. Sok-sok lendületes perspektívát láthatunk itt historikus épületeinkről, bérházakról, végtelenített lépcsőházakról, a bazilika izzó kupoladiszkoszáról, kavargó parlamenti karéjokról, kápráztató tükröződésekről, mozgalmas térbalettekről. Millió-egy átlényegülés a város nagy trükkdobozából! Igyekeztem hasonlóan robbanékony szövegekkel előállni, ezek angolul is benne lesznek a Corvinánál napvilágot látó kötetben. A dunaújvárosi és a zsámbéki színház együttműködésével, Őze Áron rendezői keze alatt elevenedik meg Három nő, egy eset című darabom, amely egy halotti tor utáni dinamikus tetemrehívás történetét meséli el, s egyben férfi-nő viszonyainkat is körbejárja. A Móra Kiadónak egy ifjúsági regényt írok, melynek kislány hőse forradalmasítja az iskolai állapotokat. 

Több évtizede harmonikus házasságban él, hat gyermekük született és öt unokájuk. Mi a titok? 

– Idén leszünk harmincnégy éves házasok. Esküvőnkre a fél bölcsészkar eljött megnézni, miféle őrültséget művelünk. Azt hiszem, a legvalódibb garancia, hogy tényleg Istennel együtt akartuk csinálni ezt az egészet, ő pedig nevelgeti az embert, ha az hagyja, és segít összesimítani a nagyon is különböző karaktereket. Sok-sok segítőnk volt, pszichológiai és lelki könyvek, előadók, akiktől megtanulhattuk, s meg is élhettük aztán, hogy a krízisek után mindig katarzis következik. Persze ha zátonyra fut a kapcsolat, akkor az illetők ezt sosem tapasztalják meg. Továbbá meg kell tanulni együtt élni megoldhatatlan problémákkal. Ma azt hisszük, minden problémára van megoldás, egy tutorialvideó vagy egy ötperces podcast elmagyarázza, mit csinálj. De a házasság nem stampedli feles vagy belőtt adag drog, hanem hosszan formálódó, tartós öröm. Invesztálni kell bele, nap nap után elindulni egymás felé, akár a dombtetőn szökellve, mint az Énekek énekében a gazella, akár csak vánszorogva, ha a mindennapok elszívták energián­kat. És a beteljesedés is folyamatos, nem fellobbanó szalmaláng, bár nyilván vannak kiemelkedő pil­lanatok. 

Szintén közösségi oldalán olvasható, hogy olvasóitól rendszeresen kap visszajelzéseket. Milyen érzés ezeket olvasni? 

– Az irodalom nem poros nyelvemlék, hanem párbeszéd és kapcsolat, s megtisztelő, hogy ezt tapasztalhatom. A minap írta valaki, hogy már nem igazán volt ereje líraköteteket lapozgatni, most pedig a bérmentve, kávé mellé naponta netre kerülő szövegeim visszavezették a verseskönyv-olvasgatáshoz. Óvó nénik jelezték, milyen örömmel mondták az ovisballagós verset a kicsik. Együttesek vagy kórusok jelzik, hogy éneklik dalai­mat. Színművészetire készülő fiatal kér monológot. Kedves menyasszony küldi a videót, amelyen ő szavalja zsoltáromat vőlegényének az esküvőn. A vers, a próza él és élni akar. Gyakran vonom be nyelvi játékokba is az olvasókat. A magam szakálla kötetben szerepelnek írások a gyerekkori álommelókról, tűzoltókról, kéményseprőkről, a felnőttkorra megőrzött bolondos kedvtelésekről, gesztenyerugdosásról, utcán táncolásról, zebrán csak-fehér-csíkra-lépésről, hasonlókról. Ezeket részben olvasói ötletek felhasználásával írtam. 

Ön szerint mi a költő feladata manapság? 

– Sűrített valóságmintákat létrehozni. Ezekben mindenki tükröződni látja saját életét, eltöpreng, tudatosabb rálátása lesz saját létezésére. Nemrég megjelent verseskötetem címét egy graffiti ihlette: Elmúlik. Ezt mindenki tapasztalja, rögtön fel is kapja fejét az olvasó. Minden elmúlik, a nyár, a szerelem, a fiatalság, a csodás koncert, a gyermekünk csecsemőkora. Minden, amiért érdemes élni. Viszont ott az érem másik oldala, elmúlnak a kínos beszélgetések, a kamaszkori pattanások, a fogfájás, a rémálmok, a sport­sérülések. És ahogy a gyümölcs is a megrohadása előtti pillanatban a legédesebb, úgy a pillanatainkat is az teszi még sajgóbban gyönyörűvé, hogy nem térnek vissza többé. Ellenben ott izzanak az emlékezetünkben kitörölhetetlenül. Sosem fogom elfelejteni azt a fiatal párt, aki úgy közlekedett a pesti aszfalton, hogy a lány pár lépéssel a fiú előtt lépdelt, menetiránynak háttal, hosszú, barna haját fésülve. Mennyi jelentés zsongja ezt körül! A fésülködés rendje és a járás rendje… A fésülködés kacérsága és a fordított irányú, táncos léptek kacérsága… A meg nem állás sietőssége és a fúvó szélnek hátat fordítás praktikussága… Azóta így lépdelnek bennem, részemmé váltak. A magam szakálla is tele van ilyen, ifjúkori magunkról készült pillanatfotókkal, ahogy a Tabán teázóban be nem áll a szájam, ahogy a Vörös Sün bárban összeguberálom utolsó filléreinket, hogy fizessek, ahogy dalolva éhezzük végig egyetemista korunkat. 

Hogyan teltek a nyári napjai? 

– Egyrészt írással, nyáron jobban tudok nagyobb lélegzetű munkákkal haladni. Drámát, prózát, ifjúsági regényt írtam. Másrészt gyer­me­keim­mel, unokáimmal töltöttünk időt, utazgattunk az országhatárokon belül. Harmadrészt fellépések is voltak, persze visszafogottabban pezsegtem, mint régen, de nem lettem szobanövény. Volt Zsámbékon egy fergeteges Versimpró-estünk Szabó T. Annával és énekesnő lányommal, Dorottyával. Kapolcson, a Kaláka Versudvaron tizennégy év után immár nem szervezőként és állandó fellépőként, hanem vendégként jártam. Szintén a Művészetek Völgyében a Momentán társulattal improvizatív színházi párbajra vetemedtünk, az irodalom visszalőtt, ahogy kell. Augusztusra is jutott csemege: a Zemplénfeszten vacsora-keretbe foglalt gasztroestet tartottam, A magam szakálla-kötetből hangoztak el ratatouille-os, sárgadinnyés, rántott húsos vagy éppen pezsgőzős-teázós írások, s közben Sárközi Bence brillírozott szaxofonon. 

Mit üzenne a jövő olvasóinak? 

– Hogy a valóság sosem kétbites, nem csak igen-nem opciók között lehet választani. A nap beeső sugarai ma is, a jövőben is prizmaszerűen törnek meg az üvegfelületeken, és millió-egy szín szilánkjait hajigálják szét a szobában. A világ öt érzékszervünkön keresztül ömlik be a fejünkbe, és ott egybekavarog a múlttal és a jövővel. És bármerre járjunk a nagyvilágban, részesei vagyunk egymás életének. Aki a kocsijával elhajt az ablakom alatt, az éppen szerelmes vagy kiábrándult, házas vagy nőtlen, élnek a szülei vagy nem, esetleg haldokolnak, most született gyermeke, most vették fel a munkába, vagy a gyerek már kirepült, ő meg hiába keres munkát. Mindannyian úton vagyunk, és lépten-nyomon belegubancolódunk mások sorsába. Behálózzuk a földgolyót ma­tyó­hím­zés­szerű rajzolatokkal, ábrákkal, szeszélyes algoritmusokkal. És átintegetünk egymásnak, áldást kívánunk, meghökkenünk, elérzékenyülünk vagy felnevetünk életünk fordulatain.