Kilépés a hétköznapi időből

„Kedves szörnyűséges egybegyűltek!” – szólt a felhívás a közösségi médiában az egyik „hal­loween mulatságra”. Október 31-re, a reformáció emléknapjára az elmúlt években és idén is számos helyen szerveznek halloween-alkalmat, bevonva a gyermekeket és a családokat. Hogyan viszonyuljunk ehhez? 

– Nem véletlenül ekkorra szervezik, hiszen a halloweent október utolsó napján tartják. Magyarországra az Egyesült Államokból érkezett, oda pedig a XIX. században az írek vitték ezt a szokást. A halloween régi pogány ír hagyomány, afféle keveredése a halottakra történő emlékezésnek és a szellemek riasztgatásának. Nehéz eldönteni, hogy vidám, mókás ünnepség volt, vagy mágikus, varázsló szertartást is hordozott magában az alkalom. A mai világban ehhez üzleti szempontok is kapcsolódnak. Hazánkban valószínűleg ugyanaz lesz majd a sorsa, mint a Valentin-napnak, amelyről mára kiderült, hogy nem vált maradandó szokássá. A halloweenezés félig mókás, félig ijesztő játéka talán még néhány évig menni fog, majd elcsendesedik, hiszen nem az európai kontinens hagyományos ünnepei közé tartozik. 

Addig, amíg a történelem homályába vész, van-e veszélye a lelki életünkre a halottkultusz ilyenfajta ünneplésének? 

– A halloweentől függetlenül is látszik, hogy az elmúlt években gyökeresen átalakultak a temetkezési szokások, a gyász megélése, a temetőkultúránk. Lelkipásztorként is azt látom, hogy két évtizeddel ezelőtt a legtöbb család még tudta, hogy halálozás esetén mi a teendő a családban, milyen jellemzői vannak a gyásznak, a halottbúcsúz­ta­tásnak. Mindez a közösségi térben, családok, rokonok, barátok, ismerősök körében zajlott, együtt osztoztak a gyászban, a vigasztalásban. Ennek része volt az is, hogy – ha máskor nem is – halottak napján az emberek felkeresik az őseik sírját. A gyászolókat régen a közösségben megillette a tapintatos odafordulás, és a közösség ellátta a gyászterápiát,­ hiszen a gyász védtelenné, kiszolgáltatottá teszi az embert. Ma az látszik, hogy a gyász is – mint oly sok minden más – egyre inkább privát üggyé kezd válni. Egyre kevesebb a temetés, persze ebben a magas költségek is közrejátszanak. Sok idős ember is úgy rendelkezik, hogy haláluk után hamvaikat szórják szét valahol. Ha kilép az ember a közösségi gyásztérből, akkor is szüksége van segítségre, és nem biztos, hogy az megfelelő módon érkezik. Arról nincsenek információim, hogy a hallo­ween­nek ehhez az átalakuláshoz van-e köze, de az biztos, hogy az ünnepek között mindig is volt valamiféle rivalizálás a lelkünkben azzal kapcsolatban, hogy melyek a legfontosabbak. A kalendáriumokban rengeteg ünnepi alkalom található, amelyek a közösségi életet hivatottak szabályozni. Mára úgy tűnik, hogy ez egy étlaphoz hasonlít, amelyből lehet válogatni, azzal együtt, hogy vannak kötelező alkalmak is. Sokszor vagyunk zavarban, amikor az atomizálódás miatt korábban nem megszokott ünnepi lehetőségekkel is találkozunk. 

Mivel jár a lelkünk számára, hogy az ünnepi felkészülésbe beleszól a kereskedelem? 

– A kereskedők lelkét jobban gyötri a haszon utáni hajsza, mint az egyes emberét. Sokan idegesítőnek tartják, hogy már hetekkel karácsony előtt az ünnepi dalokat hallják a bevásárlóközpontokban. De vannak olyanok is, akiket megnyugtat, ha emlékeztetik őket arra, hogy lesz majd idén is karácsony. Kommercializált világban élünk, amelyben csak az létezik, amit reklámoznak. És ameddig az ünnephez az együttléten, a szép ünneplésen, a hétköznapi időből való kilépésen túl ajándékozási kényszer is társul, addig így lesz. 

Október 31. a reformáció emléknapja. Mi az üzenete ennek az ünnepnek? Ezt az alkalmat talán még nem találta meg a kereskedelem. 

– De igen. Például 2017-ben, a reformáció 500. évfordulóján leginkább a protestáns többségű nyugati országokban – egyebek közt – lutheres söröskorsók, kálvinos ceruzák tömegével lehetett találkozni. Az egyház megreformálásának kezdeti dátumaként 1517. október 31-ét tekintjük, amikor Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kitűzte a vitatételeit. Akkoriban Európa színe-java követelte az egyház megreformálását, egyebek mellett azért is, mert valamiféle kereskedés folyt az elhunyt szentek érdemeivel. A legnagyobb visszaélés, amit aztán majd a katolikus egyház is elítélt, az úgynevezett búcsúcédulák ügye volt, amely szerint a tisztítótűzben szenvedő elhunytakért a büntetés alól részben mentesítő búcsúcédulát lehetett vásárolni. Luther vitatételeinek jelentős része ezeknek a visszaéléseknek a megszüntetésére vonatkozott. Talán nem véletlen, hogy a mindenszentek ünnepe előtt tűzte ki tételeit, amellyel eldőlt egy dominó, és dőlt vele a többi is. A reformátorok alapvető követelése az volt, hogy a Jézust követő élet szabályai a gyakorlatban is mindenkire vonatkozzanak, és a papság a példamutatásával szólítson meg mindenkit. Az ünneplés szabályozásának kérdéskörét is érintették a reformátorok. A középkor végének nagyszámú ünnepi alkalma egyfajta zűrzavart is okozott annak a tekintetében, hogy valójában mik a jelentős ünnepek. Mintha mi is a XVI. században lennénk, hiszen – mint korábban is mondtam – hasonlót tapasztalhatunk meg manapság is. 

Említette mindenszentek napját, amely katolikus ünnep. Hogyan tekintenek erre a napra a protestánsok? 

– Folyamatosan változtak a hangsúlyok. A reformáció idején arra hívták fel a figyelmet, hogy Krisztus üdvözítő munkája egyszeri, megismételhetetlen és tökéletes. Ezért tehát nincs szükségünk arra, hogy a szentek besegítsenek nekünk, közbenjárjanak az üdvösség megszerzésében. Akkor mi szükség van a szentekre? – vetődött fel a kérdés. Ha nem is kanonizálva, de mi is tudunk szent életű emberekről, sőt egyetemes igény, hogy mindenki éljen szentként. A szenteket tiszteljük, példájukat követjük, de nem imádjuk őket – mondja a Második Helvét Hitvallás. Mi, protestánsok is valljuk az Apostoli hitvallás szerint a szentek közösségét, vagyis, hogy az üdvözültek közösségébe mindazok beletartozhatnak, akik előttünk jártak. 

A halottak napján, november 2-án a protestánsok is szeretteikre gondolnak, de – ha például a gyertyagyújtásra gondolunk – másképpen emlékeznek, mint a katolikusok. 

– A gyertyagyújtás a kegyelet, a hálás emlékezet fényét jelenti, és nem szabad hozzákötni babonás képzeteket. Hazánkban sokáig nem gyújtottak gyertyát a protestánsok, ennek az volt az üzenete, hogy ők nem katolikusok. Ez mára már megszűnt. A gyertyagyújtás szokásánál fontosabb a kegyelettel való megemlékezés jelentősége. Régi szokás a temetőjárás, Petőfi is utal erre a Nemzeti dalban: „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” A halottak napja segíthet a mai szétszóródott viszonyok között élő családoknak is, hogy a szülőkről, nagyszülőkről, dédszülőkről, ősökről megemlékezzenek. Az ember nem élhet a múltja, a gyökerei nélkül. Régi szokás az Emmaus-járás, amelyet még ma is több helyen ismernek. Ezt húsvét után tartották, és a feltámadás reményében emlékeztek az emberek az elhunytakra. De az is rendben van, ha halottak napján a boldog feltámadás reményében megyünk ki a temetőbe, egy-egy sírkőnél megállunk, hálát adunk Istennek az elhunytakért, és imádságba foglalva arra gondolunk, hogy a feltámadás napján újból láthatjuk egymást. 

Hogyan viszonyuljunk az ünnepeinkhez?

– Az ünnep kissé kényelmetlen dolog: hiszen például szépen föl kell öltözni, az ünneplőruhában pedig feszélyezetten érezhetjük magunkat. Az ember mindig igyekezett az ilyen nehézségek alól kibújni, de az ünnep nem a kényelemről és a nekilazulásról szól, hanem fontos tartalma van. Ha beáll a hagyományvesztésnek az a fokozata, hogy – például a kényelem miatt – lemondunk a valódi ünnepeinkről, akkor jelennek meg az alternatív ünnepkínálatok, hiszen az ember a lelkialkata szerint nem bírja ki ünnep nélkül. A profán és a szentséges napok szép rendben történő megtartása lelki értelemben meghatározza az ember viszonyulását a világhoz és önmagához. Az ember tehát ünnepes lény, és ha nincsenek igazi ünnepei, akkor talmi ünnepeket teremt magának – és ezt látjuk ma is, például a nyári fesztiválokon, amelyeken buliból buliba szaladunk. Ehelyett azonban fontos, hogy a valódi ünnepeink kapjanak nagyobb szerepet az életünkben.