Már újra vannak terveim

Jól sikerült a születésnapi bulija? 

– Hogy is mondjam… Több minden történt, ami miatt nem úgy alakult, ahogyan előre elterveztem. Egyébként nagyon sokan felköszöntöttek, a televízióban is megemlékeztek rólam. Koccintottunk a barátaimmal, és összejöttünk szűkebb családi körben. 

Szokott leltárt készíteni a kerek évfordulókon? 

– Nem. Csak ha alkalom adódik rá. Tavasszal volt egy makacs tüdőgyulladásom, hat hétig ki sem tehettem a lábam itthonról. Akkor elgondolkodtam néhány múltbéli dolgon. Egy kollégámmal pedig épp a napokban idéztük fel a hatvanadik születésnapomat, amikor alaposan meglepett a társulat. A Ruttkai Éva Színházban a Hölgy fecseg és nyomoz című vérbeli krimit játszottuk, és váratlanul sorra megjelentek a színen azok a társulati tagok is, akik eredetileg nem szerepeltek a darabban. Előre kisasolták, melyik pillanatban a legalkalmasabb bekapcsolódniuk. Én meg nem tudtam mire vélni a dolgot, de egy idő után leesett a tantusz. 

Élvezettel hallgatom, ahogy mesél bársonyos hangján. Másoknak is elsőre beugrik, hogy Pálos Zsuzsát hallják? 

– Nem tudom elnémítani a hangom, így gyakran felismernek. Bizonyos helyeken inkább meg sem szólalok, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljek. Nem jellemző rám a magamutogatás, a magánéletben sminkelni sem szoktam. Régebben az egész napom be volt táblázva, színház, gyerekszínház, film, rádió, tévé, szinkron, varieté, egyik helyről rohantam a másikra, nem is jutott volna időm újra festeni magam az utcára. 

Amikor felkértem az interjúra, megjegyezte, hogy életének nyolcvan évét átszőtte a magyar történelem… 

– Gondoljon bele, mennyi mindent átéltem 1945 szeptembere óta! Kezdjük azzal, hogy a németek SAS-behívóval elvitték az értelmiségieket, akiket német területeken munkára fogtak. Ez a szüleimet is érintette, mivel orvosnak készültek. Amikor megtudták, hogy a házastársak együtt maradhatnak, gyorsan összeházasodtak. Amíg a zsúfolt vonat vitte a transzportot Németország felé, végig az járt a fejükben, hogy meg kell szökniük. Breslaunál (ma Wrocław) ez sikerült is nekik. Egy környékbeli házban bújtak el, de a helyiek feljelentették őket. Lágerbe kerültek, ahol foszforbomba okozta szörnyű sérülést szenvedett francia hadifoglyok mentésében és ápolásában vettek részt. A tábor felszabadítása után a szüleimet hálából magukkal akarták vinni a franciák, de mivel anyukám akkor már terhes volt velem, inkább Budapestre akartak visszatérni. Augusztus vége felé értek haza, én pedig szeptember közepén születtem. Valami törés keletkezhetett a kapcsolatukban, mert nemsokára elváltak. 

Ki vette önt a szárnyai alá? 

– A nagyszüleim. Albérletről albérletre jártunk. Első osztályos voltam, amikor lett lakásunk. Sosem felejtem el, hogy 1953. március 5-én odahaza mumpszosan nyomtam a betegágyat, és közben hallgattam a rádióban a híreket. Bemondták, hogy meghalt Sztálin. Olyan szívhez szólóan olvasták fel a propagandaszöveget, hogy elkezdtem zokogni. Amikor anyukám hazajött, elképedve kérdezte, mi történt. Mi gyerekek ezt így éltük meg. Az 1956-os forradalom idején is még csak tizenegy éves voltam. A Vörösmarty téren laktunk, ott is lövöldöztek. Az áldozatokat a hideg miatt ideiglenesen a szoborcsoport tövében ásták el, és csak tavasszal vitték ki a temetőbe. 

Az ilyen történések egy gyerek lelkében mély nyomot hagynak. 

– Bizony. Azokban az időkben sok mindenről nem lehetett beszélni. És egy gyereknek nehéz volt megszoknia, hogy véletlenül se kotyogjon ki olyasmit, amit odahaza is csak suttogva mertek elmondani a felnőttek. Gimnazistakoromban már lazult az élet, élveztük a rockzenét, nagy házibulikat csaptunk. Nekem az efféle szabadság fontos volt. 

Merthogy formálta a személyiségét? 

– Nem csak ez formálta. Szüleim a válásuk után új házasságokat kötöttek, nekem pedig lett egy édes- és sok féltestvérem. Ők már hét évvel utánam születtek, és mivel én voltam köztük a legidősebb, néha úgy éreztem, útban vagyok. Talán ezért is költöztettek el időnként a vidéki barátaikhoz, ismerőseikhez. Ezt nehezen viseltem, sokat sírtam. Rengeteg helyen éltem, például Mezőkövesden, Galgahévízen, Vonyarcvashegyen és Szeged környékén. Mindenhol meg kellett szoknom a paraszti életet, tehenet fejtem, megtanítottak tarlón járni, tájszólással beszéltem, beöltöztettek ráncos szoknyába és befonták a hajamat copfba. Később színészként ezekből az élményekből sokat profitáltam. 

Mára mi maradt ezekből a kapcsolatokból? 

– Előfordult már, hogy egy rendezvényen szólított meg valaki, hogy ismerjük egymást. Nemrég pedig a piacon találkoztam egy galgahévízi asszonnyal, akivel jellegzetes palócos beszéde miatt kezdtem el diskurálni, és egykettőre beazonosítottuk, hogy kinél laktam. Sajóbábonyban is eltöltöttem hosszabb időt. Az egyik kiránduláson nagyapámmal olyan vándorló homokdűnéket fedeztünk fel, amilyenek a sivatagokban vannak. Nos, a saját kárunkon itt tanultuk meg, hogy a dűne élén kell menni, mert különben lecsúszunk az aljára. Hát, mi lecsúsztunk és egy cigánytáborban találtuk magunkat, ahol éppen vajdát választottak. Marasztaltak bennünket. Mellém somfordált egy öregasszony és jósolni kezdett a tenyeremből: „Neked egy fiad lesz. Életedet a zene, az ének tölti ki. Mindig lesz pénzed, de minden fillérért meg kell dolgoznod!” Jóslata szóról szóra beigazolódott. Félelmetes, nem? 

A vidéken tanultak is vitték abba az irányba, ami a színészethez vezetett? 

– Igen. Minden történet hozzájárult egy lépéssel. Ha például tájszólást kért egy rendező, azt zsigerből hoztam. Kijártam az élet iskoláját, a Színművészetin pedig magamba szívtam a mesterségbeli tudást. Nekünk még meg kellett tanulni, hogyan viseljük a ruhát, a jelmezt, tudnunk kellett sminkelni, lovagolni, vívni, az egyéb alapokról nem is beszélve. A szakmai felkészültség, a színpad iránti tisztelet, a fegyelmezettség nagyon hiányzik a fiatal kollégákból, tisztelet a kivételnek. 

Azt megtanították önöknek, hogyan kell a sikert feldolgozni vagy hogyan kell átvészelni a nehezebb időszakokat? 

– Ezek nem tanulhatók meg konkrétan, inkább csak a pályatársak tapasztalataira hagyatkozhatunk. Azokra a kollégákra, akikkel együtt játszunk vagy együtt öltözünk. Nekem szerencsém volt, hogy többek közt Gobbi Hilda, Váradi Hédi, Szemes Mari, Domján Edit, Darvas Iván, Bodrogi Gyula, Mádi-Szabó Gábor, Kaló Flórián közelében lehettem. Tudja, kikkel öltöztem együtt? Például Bara Margittal, aki megajándékozott egy farmersapkával, amit Amerikából hozott, és azóta is őrzöm. Később lett egy szuper négyesünk: Borbás Gabi, Bánsági Ildikó, Szerencsi Éva és én. Mi voltunk a rosszcsontok, rengeteget vagánykodtunk egymás közt. Nekem született először gyermekem, adtam tovább a babacuccokat. Én meg Cserháti Zsuzsitól kaptam tíz-tizenkét cumisüveget és azok átfőzéséhez egy nagy fazekat. 

Annyi művész nevét említette, hogy joggal feltételezhetem, kevesen lehetnek, akikkel ne hozta volna önt össze a sors. 

– Így van. Sokakkal főleg a rádióban vagy a televízióban dolgoztam együtt különféle műfajokban. De nem csak Pesten, hanem vidéken is. Pécsett például O’Neill Marco Polo milliói című darabjában játszottam. Kokacsin hercegnő dalának megírását Vujicsics Tihamérra bízták, csakhogy már benne jártunk a főpróba hetében és még mindig nem volt meg. Sík Ferenc rendező szó szerint bezárta a főtéren álló dzsámiba, és addig nem engedte ki, amíg el nem készült vele. Ez halálkomolyan így történt! 

Változatos pályát futott be. Beteljesült a cigány asszony jóslata? 

– Mindig volt pénzem, de minden fillérért meg kellett dolgoznom. 

Nyugaton ilyen pályával a háta mögött dúsgazdag lenne! 

– Abban igaza van, hogy a lépték nem ugyanaz. Megjegyzem, amikor egy német zenés-táncos filmben megkaptam a női főszerepet, azért rendesen fizettek, amiből az Interkoncert elég sokat levett. Többször forgattam külföldön, legutóbb pár éve az Arany Oroszlán-díjas Krysztof Zanussi világhírű lengyel rendező filmjében szerepeltem. Varázslatos adventi időszakban vettük fel a jeleneteket a behavazott Triesztben. 

Mi volt élete legfájdalmasabb történése? 

– Tíz esztendeje gyógyíthatatlan betegségben meghalt a fiam. Üres lett a szívem, kiapadtak a könnyeim. Négy évig képtelen voltam színpadra lépni. Sokáig nem tudtam aludni, és időnként még most is felriadok éjszakánként. Ebből az állapotból Eszenyi Enikő zökkentett ki, amikor meghívott a Pesti Színház egyik előadásába. Az első alkalommal haza akartam menni, pedig a nézőtéren már ott ült a közönség. Enikő azt mondta, bírnod kell, és megölelt. Most újra vannak terveim, egy zenés előadás és egy monodráma. Ha rendbe jön az egészségem, boldogan térek vissza a színpadra.