Katonatiszt a kémregényben

Most jelent meg az Antantmisszó című regénye. Miről szól a kötet? 

– Az Antantmisszió című regényem annak a megszállásnak a története, amikor a románok 1919-ben elfoglalták Budapestet is. Embert próbálóan nehéz idők voltak. Az 1919. augusztus 1-jén megbukott Tanácsköztársaság vezetői anarchiát hagytak maguk után, amelyet a románok ki is használtak, és elfoglalták a fővárost. Ekkor itt az antant békemissziójának keretében tartózkodtak angolok, franciák, olaszok és amerikaiak. Azt fontos látnunk, hogy az antantnak is érdeke volt az önálló magyar államiság fennmaradása. 

A román megszállás kapcsán ismert Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok szerepvállalása, a magyarságért vállalt áldozata. Mi volt a szerepe ezekben a napokban? 

– Harry Hill Bandholtz tábornok nagy népszerűségnek örvendett Magyarországon, ő rengeteget tett a magyarokért. 1919. október 5-én megvédte a Magyar Nemzeti Múzeumot. Ugyanis a románok be akartak nyomulni az épületbe, és ki akarták fosztani, elvinni a műkincseket. Bandholtz tábornok egy lovaglópálcával volt felfegyverkezve, és azzal akadályozta meg a románok benyomulását. A lovaglópálcát később a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, gyűjteményünk részét képezi. Harry Hill Bandholtz írt egy remek naplót is, amely az alapja a regényemnek. A mű magyarul 1991-ben jelent meg. 

Harry Hill Bandholtz tábornok a főszereplő is egyúttal a regényben? 

– Nem ő, hanem Michael Weiss százados. Ő szerepel Bandholtz naplójában is, valós személy volt, magyar származású. Műfajilag kémregényt írtam, tehát fordulatos a mű. Michael Weisst, akit Párizs óta üldöz egy kém, úgy ábrázoltam, mint egy jó kiállású, magyar származású, de amerikai katonatisztet, jó értelemben vett macsót. Amikor a könyvet írtam, akkor még nem láttam róla fotót, így később derült csak ki, hogy nem annyira macsós a kinézete. De egy regényben van ennyi szabadságunk. Természetesen van szerelmi szál is a történetben. 

Hogyan köszönte meg a magyar nép Harry Hill Bandholtznak az áldozatvállalását? 

– Ligeti Miklós mintázott róla egy nagyon szép bronzszobrot a Szabadság téren. 1936. szeptember 23-án állították fel a szobrot. 1949-ig állt itt, akkor a Szabad Nép írt egy cikket, hogy szállítsák el, mert sérti a baráti román nép érzéseit. 1985-ig egy raktárban volt, majd 1989-ben, amikor az idősebb George Bush amerikai elnök Magyarországra látogatott, visszaállították eredeti helyére. Ma is ott látható. 

Mi indította el önt a történészi, írói pályán? 

– Gyerekkoromban imádtam az ifjúsági történelmi regényeket olvasni, és akkoriban nagyon sok könyv közül lehetett választani. Nagy kedvencem volt például Hollós Korvin Lajosnak A vöröstorony kincse című regénye, amely a Rákóczi-szabadságharc idején játszódik. Mindent elolvastam, amit ebben a témában találtam. Nemcsak Rákóczi Ferenc, hanem a kuruc generálisok történetei is érdekeltek, de Esze Tamás is izgalmas személyiség volt. A mai napig lenyűgöz a szabadságharca a labancokkal. Nagyon lelkesen olvastam A Tenkes kapitányát is, amelyből televíziós sorozat is készült Zenthe Ferenc főszereplésével. Én már 14 évesen azt mondtam a családban, ha kérdezték, hogy mi akarok lenni: történelemész! Kinevettek otthon, hogy nincs is ilyen szó. Műszaki szakközépiskolába adtak a szüleim, előbb azt végeztem el. Ők faluról származnak, onnan jöttek Budapestre. A mi családunk erősen paraszti származású, minden ága-boga paraszt volt, és én voltam a második a családból, akit felvettek felsőfokú intézménybe. Úgy gondolták a szüleim a nyolcvanas években, hogy egy fiúgyereknek szakma kell, utána jöhet a többi. Elvégeztem a műszaki szakközépiskolát, onnan jelentkeztem az ELTE-re, történelem szakra. A muzeológia szak akkor B szak volt, a történelem pedig A szak. Ha A szakra jártam, választhattam mellé az egyetemen egy B szakot. A muzeológia azért volt szimpatikus, mert közel állt a történelemhez, és a kiállítások révén tudományos ismeretterjesztő munkát is lehet végezni, közvetlen kapcsolatba léphetünk az emberekkel. 

Így került a Magyar Nemzeti Múzeumba? 

– Már 27 éve dolgozom a Magyar Nemzeti Múzeumban, előtte tanár voltam három évig, ez a két állásom volt eddig. Nagyon sok minden változott, mióta elkezdtem a munkámat. A kiállításrendezésben is egyre erőteljesebben a vizualitás felé megyünk, egyre több a digitális eszköz, például érintőképernyők, nagyobb monitorok a kiállítóterekben. Hanghatással is dolgozunk a múzeumban. Ezek a változások nem teljesen jók, úgy gondolom, azért vannak a múzeumi tárgyak, hogy azokat mutassuk be. Azok önmagukban is értékesek, megállják a helyüket. Néha olyan érzésem van, hogy elmegyünk egy olyan irányba, ahol már nem a műtárgy a legfontosabb. Műtárgyakat gyűjtünk most is, ez fontos része a munkánknak. Ezeket nemcsak raktározni kell, hanem védeni az állagukat, restaurálni. Ezenkívül publikálunk is. Összetett a munkánk és ezért izgalmas is. 

Ön volt a kurátora a Tudós magyarok – akik a XX. századot csinálták című kiállításnak. Különösen izgalmas kérdés, hogy magyarságunk nemcsak Nobel-díjas tudósainkkal, hanem más kutatók tudományos teljesítményével is kiemelkedőt alkotott a világban. Mi volt a kiállítás jelentősége? 

– A kiállítás 2001 és 2016 között állt. Mi magunk is meglepődtünk, ugyanis időszaki kiállításnak indult, de annyira sikeres volt, hogy 15 évig lehetett látogatni. A kiállításon elsősorban magyar Nobel-díjasokra fókuszáltunk, de néhány olyan tudóst is bemutattunk, akik nem értek el Nobel-díjat, de a világ tudományos életére nagy hatással voltak. Neumann Jánost, Bay Zoltánt, Eötvös Lorándot mutattuk be többek között. És pont a kiállítás időszakában, 2002-ben kapta meg Kertész Imre az első magyar irodalmi Nobel-díjat. Az eredeti érme nekünk nincs meg a múzeumban, de egy nemes másolatot, amit Kertész Imre kikért a Svéd Akadémiától, sikerült nekünk is megszerezni. Két eredeti Nobel-díjunk is van a múzeumban, ami ritka az egész világban. Szent-Györgyi Alberté és Hevesy Györgyé található nálunk. Azonkívül vannak nemes másolataink, amelyeknek az az érdekessége, hogy ugyanazzal a verőtővel készülnek, mint az eredeti. Annyi a különbség, hogy ezek nem aranyozott bronzból készültek, és a Nobel-díj Bizottságtól kell igényelni. Csak a díjazott kérhet ilyet. 

Jelenleg dolgozik regényen? 

– Igen. Egy kisregényem, amely XX. századi családtörténet, már készen van és hamarosan megjelenik. Most egy Mátyás király életéről szóló regényen dolgozom, modern lesz és remélem, humoros is. 

Mit érdemes tudni a Történelmi Regényírók Társaságáról? 

– Ez egy 2013-ban alakult társaság, akkor kezdett felívelni újra a magyar történelmi regény, elsősorban Bán Mór Hunyadija kapcsán. Nagyon inspiráló a közeg, sokszor találkozunk egymással. Először antológiákat jelentettünk meg novellákkal, majd kitalálta az elnökünk, Kapa Mátyás – aki jogász, amellett hobbiból ír történelmi regényeket –, hogy Budapest egyesítésének 150. évfordulójára írjunk egy olyan regényt, amely Budapest történetét mutatja be a tatárjárástól napjainkig. Tizenhatan írtuk meg, ez egy egységes regény lett, nem különálló részekből áll, hanem mindenki egy-egy fejezetet írt. Nem volt egyszerű feladat összeszerkeszteni, de nagyon sikeres lett, megjelent a folytatása is, és most már a harmadik részét írjuk. Ez a vállalkozás még jobban összekovácsolta a társaságot, egyre többet találkozunk, egyre több a közös élmény. A társaság egyben érdekvédelmi szervezet is. Bár elvileg egymás konkurensei vagyunk, de szeretjük, segítjük a másikat. Ritka ez a mai világban, és jó ennek részese lenni.