Adjon reményt a megszülető fény

EMBER MARADJ – Az Ákos-sztori. Eddig. Ezzel a címmel készült önről 108 perces zenés portréfilm. Hogyan fogadta az alkotók ötletét?

– Először úgy gondoltam, nincs szükség erre a filmre. A közönség hálás reakcióiból azt látom, mégis jó, hogy elkészült: nem állít piedesztálra, nem akarja a nézőt meggyőzni semmiről. Egyszerűen egy küzdelmes alkotói sorsot mutat meg. Közben a magyarországi nyilvánosság csaknem fele azon dolgozik, hogy minél kevesebben lássák a filmet. A legnagyobb mozivállalat úgy szórta ki a vetítőtermeiből, hogy telt házas közönségtalálkozókkal jártuk az országot, és ők is ritkán látnak ennyire csordultig telt vetítéseket. A premierünk után három nappal a sajtó egy része azt írta, hogy a film megbukott, miközben az első hétvége top 10-es nézettségi listáján az ötödik lett, kizárólag nagy költségvetésű, hollywoodi produkciók tudták megelőzni. Egyetlen dokumentumfilmként a nagyjátékfilmek között. Ugyanezt az adatot úgy is közölhették volna, hogy a legnézettebb magyar film az Ákos-sztori volt azon a hétvégén. Amikor legutóbb utánanéztem, november utolsó hétvégéjén összesen két mozi játszotta az országban, igaz, náluk telt házzal ment. Érdekes dolog ilyen ellenállással találkozni, de hiszek abban, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, még a rossz is. Persze sosem akkor és úgy, ahogy szeretnénk, de előbb-utóbb meglesz. 

„Az emberségemből nem engedtem soha, és ebből később sem fogok” – fogalmaz a filmben. Hogyan maradhatunk emberek az embertelen világban?

– Az embertelen világ, a külső háborúk mindig belső egyensúlytalanságok következményeként alakulnak ki. Nem szeretem a „világjobbító” mozgalmakat, amelyek mindig másokon kezdik a változtatást. Nem másoknak, hanem magunknak kell megérteni, miként tudunk jobb emberek lenni. Akkor sem lehetek indulatos, amikor akadályoznak vagy gyűlölködnek: ezt persze nem könnyű betartani, de van már benne gyakorlatom bőven. 

Akkor erre az a válasz az ellenfelemnek, hogy imádkozom érted? 

– Más eszközünk nemigen van. Sajnálom azt az embert, aki szitkozódásra szán energiát: ehhez komoly belső egyensúlytalanság kell. Hiány­zik az emberi szó az életünkből. Egyéb okok mellett emiatt is igyekeztem sok helyszínen találkozni a közönséggel a portréfilm vetítése után. Ezeken az alkalmakon kiderült, hogy a film a vége főcím után is folytatódik – bennünk. 

Mert az Ákos-sztori mind­annyiunk­ története? 

– A film nemcsak rólam szól, hanem egy ember küzdelmes sorsáról, egy család örömeiről és bánatairól, a dalok és a közönség egymásra találásáról is, de benne van kis hazánk történetének harminc-egynéhány éve is. A film nekem és a gene­rá­ciómnak olyan, mint egy kin­cses­doboz – felidézi a szűkös tárgyi környezetet, amelyben felnőttünk. Abban a világban nagy jelentősége volt minden kulturális impulzusnak, köztük a zenének is. Azt látom a közönségen, hogy a filmet nézve felidézik magukban azt a világot, emellett megtapasztalják, hogy a portréfilm főhősének élete nem sokban különbözik a sajátjuktól. 

Eddig – mondja a film címe. Hogyan tovább? 

– Megfogadtam, hogy a portréfilm munkáiba nem szólok bele. Ez persze nem volt könnyű, mert – bár csapatban végzem a munkámat – nagyon önállóan dolgoztam az elmúlt csaknem négy évtizedben, és ezalatt azt tanultam meg, hogy mindenre oda kell figyelnem. Az alcímbe az én javaslatomra került az „eddig” szócska, mert remélhetőleg a történet, az „Ákos-sztori” ezzel a filmmel nem ér véget, a munka folytatódik. Jövő nyáron nem turnézom, de sok feladat vár rám így is. A mi műfajunkban, amelyben általában szimmetrikus arcú és mondanivalójú emberek egynyári slágerekkel jelentkeznek, nekem 37 év alatt nagyon kijutott a jóból, a munkából és a sikerből is. A lényeg, ha van ilyen, nem változott, és nem is fog. Az élet értelme a szolgálat körül teljesedik ki. Farkas Attila atya, egykori lelki vezetőm mondta, ha panaszkodtam, hogy nem szabad csüggedni: a szolgálat díja mindig még több szolgálat. És ez így van rendjén. 

És mi ad ehhez erőt? 

– Csak a transzcendens lehet erre a válasz, mert sokszor érzem úgy, hogy fizikailag már nem bírom. Nehéz mindent elvégezni és a saját elvárásoknak megfelelni. Akiről tudják, hogy hisz, az gyakran szembesül olyan helyzettel, hogy rajta kérik számon, van-e Isten, és mivel tudja bizonyítani. Ez majdnem lehetetlen, csak suta példák jutnak az ember eszébe. Mi az égi kegyelem, ha nem az, hogy egy magamfajta ember 37 éve folyamatosan zenét, dalokat ír – anélkül, hogy ezt iskolában tanulta volna? Balásy Szabolcs zenész és tanár egy közös videónkban vezette le a dalaim zeneelméleti sarokpontjait, az akkordhasználatom rendszerét. Érdekes volt hallgatni, mert őszintén szólva nem foglalkoztat, milyen akkordokat használok. Csak az érdekel, hogy rám hat-e, megihlet-e, mert ez az előfeltétele annak, hogy másokra is hasson. Hasonló példa lehet, hogy egy férfi zarándokcsoport tagjaival minden évet Međugorjéban kezdünk. Hagyománnyá vált, hogy az érkezésünk éjjelén vaksötétben felmegyünk a Križevac hegyére, keresztutat járunk énekkel és imádsággal, időnként szakadó esőben, csúszós köveken végigjárjuk a stációkat. Önmagában az is istenbizonyíték, hogy eközben még senki sem törte ki a nyakát. 

Az alkotásai nagy részében ott van a hit. 

– Ha az embernek az életében ez meghatározó szervező erő, akkor ez minden megnyilvánulásában benne van. Nem kell, hogy ez mindenkinek tetsszen, az is lehet, hogy világi közegben ez sokszor idegenül hat. A műfajunkra úgy gondolok, mint megnyilvánulási lehetőségre. Nem abban áll a felelősségem, mennyien szeretik a dalaimat, hanem abban, hogy mit mondok. 

Magunk maradtunk címmel készült el a – több nemzetközi díjat is elnyert – kisjátékfilmje, amelyben egy taxis elbeszélésében a magyar sorsot is megismerhetjük. Néhány hete Tokióban is bemutatták a filmet, koncerteztek, és a japán fővárosban klipet is forgattak. Hogyan fogadta az ottani közönség a filmet és a dalait? 

– A koncertterem megtelt, nagyon lelkes, érdeklődő közönséggel találkoztunk: az egész japán utat a videócsatornánkon fellelhető, szórakoztató útifilm örökíti meg. Az oszakai koncert után átvonatoztunk Tokióba, az ottani magyar intézetben mutatták be a kisjátékfilmünket, japán felirattal és felvezetéssel. A közönség a vetítés után is velünk maradt, és hosszan beszélgettünk a filmről – természetesen tolmács segítségével. A Magunk maradtunk nagyon európai mozi, mégis értették a legfontosabb elemeit. Több díjat is nyertünk vele, de az egyik legnagyobb elismerés az volt, hogy To­rontóból – ahol történetesen a legjobb rendezés díját kaptuk meg – küldtek egy videót. Ez arról szólt, hogy a kanadai nézők mit látnak a filmben. Kiderült, hogy lényegében ugyanazt, amit mi. 

A december 13-i koncertje előtt, már adventben beszélgetünk. Hogyan készül a karácsonyra? 

– A feleségem mindig megteremti az ünnepi hangulatot. Nagyfiam, Marci már önálló életet kezdett, de a karácsonyt velünk tölti, Anna lányom Firenzében ösztöndíjas, ő is hazaérkezik az ünnepre. A húszéves Kata, kiváló első asszisztensem, egész évben velem dolgozott, a tizenöt éves Júlia pedig szintén izgalmas életszakaszban van. Nagy öröm, ha teljes létszámban együtt lehetünk. Megállás nélkül szól a zene, a karácsonyfa valahogy mindig a helyére kerül, a bejgli mindig kireped, az étel mindig finom. Idén más miatt is izgatottan várom a szentestét, mert a Duna Televízió ekkor mutatja be a legfrissebb, nagyszabású munkánkat. 

„Aki él, remél / Mert nem remélni fél” – szól a dal a Magunk maradunk című filmjében, majd „a jelen végképp elvadult” sor is elhangzik. Mi ad reményt ebben a világban? 

– Elképesztő képzetek élnek az emberek fejében arról, hogy mit ünneplünk karácsonykor. Számomra annak az ünnepe, hogy a reménytelennek tűnő vaksötétben megszületik a Fény. A Világ Világossága szegénységbe, kiszolgáltatottságba, fizikai és lelki sötétségbe érkezett. János evangéliuma szerint „őáltala lett a világ, mégsem ismerte föl a világ”. Adja Isten, hogy mi felismerjük, micsoda sötétséget oszlat el ez a fény, amely újra és újra megszületik karácsonykor. Ez adjon reményt mindannyiunknak.