Elérkezik az idők teljessége

Adventi hangulatról hallunk, olvasunk manapság: vagyis, úgy tűnik, mintha az lenne a fontos, hogy érezzük jól magunkat a vásárokban, díszítsük a lakásunkat, és a gasztronómiában is jelenjenek meg az úgynevezett ünnepi illatok. Helyes az adventnek ez az értelmezése? 

– Nem. Látható, hogy egyre több utat építünk kifelé a saját világunkból például autópályák, repülőgépjáratok segítségével, és az ember közben hagyja elgyomosodni a lelke ösvényeit, a befelé vezető utakat. A hagyományos gondolkodásban az advent éppen a lelki ösvények tisztítására, karbantartására, jó irányba terelésére alkalmas időszak volt. Nagyon lényeges volna ez ma is, talán nem is lenne fontosabb a világban, mint ennek az időszaknak a helyén való, pontos és tiszta megélése. A roráték hajnali várakozása, a liturgia szépsége és méltósága, az elcsöndesedés, a külső zajok kizárása segíthetnek abban, hogy az egyik legszebb ünnepünket, a karácsonyt megtisztultan, a lélek nyitottságával tudjuk megélni. Szívünkbe kell fogadni a világ világosságát. Ez nem profán fény. A karácsony nem a fenyőfa, nem a Télapó ünnepe, hanem amint a Szentírás írja, az az alkalom, amikor elérkezik az idők teljessége. És ez akkor jön el, amikor a külső világ egyre fénytelenebb, majd karácsony után napról napra – ahogyan nagyanyámék mondták – egy tyúklépéssel hosszabbak a nappalok. 

Mióta ünnepeljük a téli napforduló idején karácsonyt? 

– Az egyház a konstantini fordulat után ismerte fel ennek a jelentőségét. Jézus születésének pontos időpontjára vonatkozóan a Biblia nem ad támpontot. Milyen szép, megszentelő gondolat volt akkoriban, hogy a régi fénykultusz idejére tették a karácsonyt. Így lesz értelmezhető az, hogy Krisztus miért az örök Nap a régi énekünk szerint is. Karácsonykor egybecseng a hit igazsága és a kozmikus világ teremtett rendje. Már november elejétől, sőt akár októbertől karácsonyi díszletekkel és dalokkal találkozunk a bevásárlóközpontokban, mindezek elfoglalják a lelkünket, profanizálják és kereskedelmi ideo­lógiává formálják át az ünnepet. 

Miközben a külső világ egyre fénytelenebb, már hetekkel karácsony előtt megjelennek a mesterséges fények. 

– Ezek hamis fények az adventi koszorú belső, lelki fényeivel szemben. Bár az adventi koszorú XIX. századi jelenség a kultúrtörténetben, de az emberiség legkorábbi ősjelképét, a körkeresztet is megjeleníti. Azért csodálatos az adventi koszorú a négy viaszgyertyájával, mert megmutatja, hogy amint kint fogy a fény, az adventi koszorún úgy teljesedik ki. A koszorú középpontja azt a pontot jelképezi, ahol a szent belép a világba: az örök Betlehemet, ahol ugyan nem fényes palotában, de megjelenik a világ legnagyobb ereje. 

Említette az elcsöndesedést. Egyik írásában az adventi várakozással kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a mai „fény- és zajszennyezés”-ben „semmi más nem kellene, csak csönd”. 

– Amint a Biblia fogalmaz, ebben a világban küzdenek egymással a világosság és a világ fiai. Ez utóbbiak fényei, zajai, zenéi rászoktatnak bennünket arra, hogy például amikor hazaérünk valahonnan, rögtön kapcsoljunk be valamilyen zajos eszközt. Mert ott van bennünk a félelem, nehogy egy pillanatra is önmagunkkal vagy a Teremtővel kerüljünk közösségbe. Arra nevelnek bennünket, hogy ne szeressük a csöndet. A napokban olvastam egyiptomi egyházatyáktól a csöndről, és ezek a világtól elvonuló remeték a Szent Lényeg kifejezést használták. Ez nem más, mint a teremtett világ isteni tökéletessége, amit elnyom az anyagi világ önzése, hatalmi törekvése – de enélkül minden az atomjaira hullik. Ennek kellene lennie az emberi létezés középpontjában. Föl kell ismernünk, hogy valóban itt van a hatása körülöttünk öregek, betegek, magányosak, elhagyottak képében, egy-egy jó beszélgetésben, letörölt könnyben, az ember szívéből érkező valódi gesztusokban. A csönd megtalálásával fel lehet ragyogtatni az értelem lelkét, és csak általa maradhat meg a világunk, általa kaphatjuk meg a remény és a várakozás kegyelmét, annak a belátását, hogy az „én” fogalma csupán a „mi” közösségében teljesedhet ki. 

Évekig tanított hittant középiskolában. Hogyan tudjuk a fiataloknak megtanítani, hogy ez a szemlélet újra az életünk része legyen? 

– Fontos motiválnunk a fiatalokat, és személyes példánkat kell megmutatnunk nekik, hogy találják meg a belső csöndjüket, a lelki kapcsolatot a Teremtővel. Át kell lépnünk az intézményes kereteket, mester és tanítvány kapcsolatot szükséges kiépítenünk velük. Ez képes működni és hatni. 

Az ünnepek idején sokan az otthoni ünneplés helyett a szállodai wellnessezést választják. Hogyan kellene ünnepelnünk? 

– Ünnepek nélkül az ember élete teljesen szétesik. Nem feltétlenül rossz az, ha valaki elutazik az ünnep idején, hiszen a megszokott környezetünktől távol is megélhetjük az alkalmat. Ott is van templom, közösség, az ember némileg kiszakad a hétköznapokból, adott esetben segíthet az is, hogy nem szükséges házimunkát végezni, de a lényeg, az az, hogy az ünnep a szívünkben legyen. Az ünnep tesz azzá minket, amik vagyunk. Az viszont probléma, ha az elutazás menekülés az ünneptől. Vagyis nem a forma a lényeg, hanem a belső tartalom, amely akár otthon is elmaradhat. Az egyházi év teljes kerete, a karácsony, húsvét és pünkösd hármasa a valláshoz való viszonyulástól függetlenül meghatározza az egész európai kultúrát – még akkor is, ha ma már a legalapvetőbb jelképeink támadás alatt állnak. Tehát az is keresztény módon rendezi be az életét, aki esetleg nem is tartja magát kereszténynek. A kérdés az, hogy önazonos emberek tudunk-e maradni, vagy átváltozunk egyfajta fogyasztói masszává. 

Egyik szakterülete a népi vallásosság. A karácsonyi ünnepkörhöz népszokások is kapcsolódnak. 

– A magyar műveltség valamiféle csoda. Az ősi hagyományunk a XX. század közepéig úgy élt, hogy töretlenül hordozta a Szent István előtti hitvilág elemeit. Gondoljunk csak a regölésre, amely a Dunántúlon, Erdélyben és a Délvidéken volt a leginkább elterjedt. Moldvában jellemző a hejgetés, másutt, például Kárpátalján a betlehemezés. Ezek a régi szokások a kereszténység fényében megszentelődtek. 

Mit üzen nekünk az, hogy Jézus nem fényes palotában született? 

– Jézus az akkori világ legsötétebb helyére született. Ő később elmondta magáról, hogy „én vagyok a világ világossága”, és a lámpást olyan helyre teszik, ahol be tudja világítani az egész teret. Jézus tehát a maga világosságával, fényével, isteni kegyelmével, gondviselő szeretetével a legsötétebb helyre érkezik, hogy az egész világot megváltsa. Születésének, emberré válásának lényege, hogy azért ott, akkor és így jött a világra, szent helyen és szent időben, hogy mindeneket magához vonzzon. Jézus születésének az is az üzenete, hogy föl kell ismernünk a legelveszettebbnek tűnő embertársainkban is az isteni kegyelem igényét, és meg kell látnunk a saját küldetésünket, hogy számukra is vigyünk a fényből. Ez teljes önátadást kívánó emberi szolgálat. Példát mutat Mária is, aki nem nyavalygott azon, hogy istállóban kellett megszülnie a gyermekét. 

„Annyi most a közhely és túl sok a zaj is meg a fény, a csillogás, de az összes hamis. Kellene tiszta szó, őszinte barátság. Áldozat, emberség és jóra nyitottság – hogy akik a világban a fényre éheznek, a remény melegénél oltalmat nyerjenek…” – írta a napokban a Face­book-oldalán. Ezek szerint van remény? 

– Semmivel nem vagyunk távolabb a kegyelem forrásától, mint bármelyik kor embere. Csak folyamatosan változik a világ, de a kegyelem lehetősége továbbra is velünk van. Nincs más dolgunk, mint ezt elfogadni, és alávetni magunkat a Gondviselő akaratának. Ehhez most az a legfontosabb, hogy legyen saját adventünk, és legyen karácsonyunk a lelkünk mélyén. 

Mindeközben hogyan tudjuk magunkat függetleníteni a kereskedelem mindent átható üzeneteitől? 

– Józan ésszel és tiszta hittel. Vegyük komolyan a Bibliának azt az alapvetését, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette meg az embert. Keressük magunkban ezt az Isten-képmást, és ha megtaláltuk, akkor engedjük hatni. A félelmeink helyett rá kell hagyatkoznunk az Isten gondviselő kegyelmére.