Minden cselekedet számít

Mi volt az az első meghatározó élménye, amely a természethez és az állatokhoz fűződő kapcsolatát formálta? 

– Gyermekkorom nyarait a Tihanyi-félszigeten töltöttem a testvéreimmel, akikkel szerettük felfedezni a környéket. Később egy természetjáró szakosztályhoz csatlakoztam, amelynek segítségével a barlangászaton, majd a teljesítménytúrákon keresztül megismerhettem Magyarország legszebb természeti értékeit. Ám arra csak akkor jöttem rá, hogy mennyire inspiráló is egy fiatalnak, ha olyan emberekkel lehet együtt, akik szenvedéllyel és gyermeki kíváncsisággal végzik a munkájukat, amikor a Fenékpusztai Madárgyűrűző Táborban három hetet töltöttem el. A természetjárás mellett Gerald Durrell, Jane Goodall és Dian Fossey könyvein keresztül ismertem meg a távoli földrészek világát. Ez utóbbi inspirált arra, hogy a hegyi gorillák megmentését tűzzem ki életem céljaként. El is terveztem, hogy a piros Csepel biciklimmel eltekerek Ruandába, és segítem a Dian Fossey Alapítvány munkáját. Aztán ahogy berajzoltam a térképen a távot, rájöttem, hogy nagyon sokat kellene ehhez tekerni, így ezt későbbre halasztottam. 

Hogyan került a Jane Goodall Intézethez? 

– Az érettségi után felvettek a Veszprémi Egyetem Gépészmérnöki Karára. Ott a Balaton közelsége volt a legvonzóbb, ám ez is csak fél évig tudta érdekessé tenni a tanulmányokat. Ezután a Magyar Postánál helyezkedtem el ügyfélszolgálati, küldeményfelvevői munkakörben. Szerettem az emberekkel foglalkozni, beszélgetni és megismerni a helyi közösséget. Majd a párom 2009-ben olvasta az újságban, hogy a Jane Goodall Intézet mobiltelefonokat gyűjt a gorillák védelmében. A mobilokban használt ritkaföldfémeket – mint amilyen az Afrikában bányászott koltánból kinyert tantál – ugyanis újra lehet hasznosítani, így a bányaterületek növekedése és az állatvilág élőhelyének rohamos tönkretétele helyett ez egy alternatív megoldás, amellyel etikus nyersanyagot biztosítunk az elektronikai ipar számára. Természetesen csatlakoztam önkéntesként a szervezethez. Jó volt újra olyan elhivatott emberek közt tevékenykedni, akik egy közös célért dolgoznak, és képesek mindent megtenni azért, hogy változtassanak egy felmerült természeti, állatvédelmi vagy humanitárius problémán. 

Milyen volt az első találkozása dr. Jane Goodall-lal? 

– Első találkozásunk 2010-ben történt az egykori irodánkban, egy Kispesten működő általános iskolában, ahol az akkori elnökünk édesanyja tanított, és sikerült a zenetermet felesben, csütörtökönként felváltva használnunk a diákokkal. Szürreális volt, hogy azzal a gyermekkori hősünkkel ülhetünk egy fedél alatt, akinek a leghíresebb csimpánz, Szürkeszakállú Dávid mutatta meg, hogy nem csak az emberek képesek eszközt készíteni, és azt szerszámként használni. Nem gondoltuk, hogy Jane-t érdekelni fogják saját életünk történetei, hiszen már annyi mindent átélt és megtapasztalt a hosszú évek során. De teljes figyelme ránk irányult – ez az aktív figyelem, empátia és a kíváncsiság jellemezte élete során végig. Minden látogatásakor kézzel írt köszönő levelet azoknak, akik segítették az intézetet, hogy a legjobban sikerülhessen a programja. Sosem értettük, honnan van ennyi energiája az előadásaira amellett, hogy 300 napot utazott évente. De ahogy ő mondta, minden egyes találkozás és az olvasókkal való együttlét feltöltötte őt energiával. 

Elárul egy különlegességet róla? 

– Nagyon jó humora volt. Most is emlékszem, amikor a bécsi konferencián egy rendkívül fontos előadást hallgattunk a főemlősök védelmében hozott új törvényekről, de az unalmas előadásmód miatt nehéz volt koncentrálni a hallottakra. A tekintetemmel körbepásztáztam a hallgatóságot, és megakadt a szemem Jane pajkos mosolyán. Rám nézett, és hirtelen mindkettőnkből kirobbant a nevetés. Folyt a könnyünk, és végül mindenki más csatlakozott hozzánk. Az előadó se vette zokon, velünk együtt nevetett. De a Jane című, gyerekeknek szóló filmsorozat bécsi bemutatója is megmaradt bennem. Jane szinte mindig napszemüveget viselt, mert a szeme nem bírta az erős fényt, és nemcsak beszélt a fenntartható életmódról, hanem így is élte a hétköznapjait. A bemutatóhoz egy konferenciaterembe vezettek bennünket, az asztalnál kint ült a rendező, a producer és az operatőr. A producer kedvesen belekezdett a film bemutatásába, és köszöntötte a részt vevő intézetek igazgatóit, mire Jane napszemüvegben hirtelen közbeszólt: „Oltsuk le a lámpákat, hogy ne fogyasszunk annyi áramot! Beszélgetni sötétben is lehet.” Így esett, hogy a továbbiakban teljes sötétségben meséltek a filmsorozatról, amely 2023-ban Emmy-díjat is nyert. 

A híres természetvédő filozófiája, hogy a remény cselekvés formájában létezik, sokakra hatott. Ön hogyan alkalmazza ezt a magyarországi projektekben? 

– Az intézet által képviselt holisztikus szemlélet lényege, hogy az emberek felismerjék, minden mindennel összefügg, és mi magunk is a természet részei vagyunk. A sok országban kipróbált, nemzetközi modellen nyugvó környezeti nevelési programunk, a Roots&Shoots célja például az, hogy a fiatalokat cselekvésre ösztönözze, és így lehetőséget adjon számukra, hogy a környezettudatos életmód alapjait tapasztalati úton sajátítsák el, és aktívan tegyenek a jövőjükért. Rendezvényeinken, előadásainkon mindig szóba kerül, hogy a hallgatóság mit tehetne a saját környezetében, és hogyan tudna fejlődni, vagy akár csatlakozni önkéntesként a projektjeinkhez. Jane szerint az igazi remény csak akkor életképes, ha tettek követik, ezt vallom én is. Így a probléma felvetése, megbeszélése és a megoldások keresése, majd a közös cselekvés megannyi pozitív változást hozott már az elmúlt időben. 

Mi az az eredmény, amelyre a legbüszkébb? 

– A legbüszkébb a hazai Passzold vissza, tesó! használt mobiltelefon-gyűjtő kampányra vagyok, amelyen keresztül már tíztonnányi elektronikai eszközt kaptunk vissza a háztartásokból, cégektől a helyi közösségek összefogásával. A másik pedig, amire szintén büszke vagyok, az az ugandai projektünk, a Kikötőket és iskolahajókat Ugandába! elnevezésű program. Korábban Nyugat-Ugandában, a Bunyonyi-tavon, a Bwama-szigeten lévő általános iskolába kis kenukkal jártak a gyerekek. Mivel csak nagyon kevesen tudnak közülük úszni, évente akár 20-30 ember is megfulladt a tóban. Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, hogy azonnal tenni kell valamit. Szerencsére a helyi Jane Goodall Intézet és a Kigezi Egyházmegye is cselekedni szeretett volna, ráadásul a Hungary Helps Ügynökség épp egy pályázatot írt ki afrikai újjáépítési projektek támogatására. Az elnyert összegből a helyi közösség munkaerejével és az intézetek együttműködésében három iskolahajó, húsz kikötői stég, és a legnagyobb iskolaépület újjáépítése valósult meg az elmúlt négy év során. Csodálatos érzés, hogy több száz ember életkörülményeit sikerült megváltoztatnunk, és a helyi közösségnek reményt adhattunk. 

Mi dr. Jane Goodall legfontosabb üzenete? 

– Az, hogy mindig van lehetőségünk a változásra és a változtatásra, valamint, hogy minden cselekedetünk számít. Belénk van kódolva a felfedezés vágya és a tenni akarás, képesek vagyunk változtatni a környezetünkön, amivel hatással vagyunk a minket körülvevő természetre. Rengeteg tartalom ömlik a médiából a fiatalokra, amiket nem tudnak kontrollálni. Eltávolodnak a való világtól, a természettől, és ez apatikussá teszi őket, nem képesek cselekedni. Meg kell tanítanunk őket újrakapcsolódni a természethez. Mivel a programjainkban részt vevő közösségeket szeretnénk összekapcsolni, olyan bázisokat, regionális központokat kezdtünk el létrehozni, amelyek képzéseket, klubnapokat szerveznek a hozzájuk kapcsolt csoportok számára, és ezzel társadalmi bázist építhetünk egy jobb világ reményében. Reméljük, minél több embert elérünk dr. Jane Goodall üzeneteivel, és sokan csatlakoznak hozzánk minden korosztályból önkéntesként vagy támogatóként, hogy akár egyénileg vagy közösen cselekedjünk a bolygónk természeti kincseinek megóvásáért.