Varázserejű hangszerre cserélte a rockgitárt

Honnan ered a zenélés szeretete, volt ennek előzménye a család­jában? 

– Nálunk nincs hagyománya a hangszeres játéknak, én teljesen magamtól találtam rá erre az útra. Kamaszként gitároztam egy iskolai zenekarban, rockot és bluest játszottunk pusztán az együtt zenélés öröméért, egyszer sem léptünk fel sehol. A fordulatot 1996-ban a millecentenárium hozta, amikor a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából a néphagyományok fókuszba kerültek: minden rendezvényen népzenészek és néptáncegyüttesek fellépései, jurtatáborok és solymászbemutatók hozták kézzelfogható közelségbe a régi magyar kultúrát. Ekkor kezdtünk a barátaimmal rendszeresen táncházakba járni, a következő évben elmentünk Kassai Lajoshoz, hogy tőle tanuljuk meg a lovas íjászatot. Mindezek a hatások együtt hívták életre bennem azt a vágyat, hogy magyar népzenét szeretnék játszani hangszeren, úgyhogy 1998-ban beiratkoztam az Óbudai Népzenei Iskolába. 

A gitáros múltjából adódóan logikus választás lett volna valamelyik pengetős hangszer. Hogyan kötött ki mégis a duda mellett? 

– Valóban úgy indultam neki, hogy valószínűleg kobozon fogok majd játszani. Ám a beiratkozáskor véletlenül benyitottam a dudások órájára, akik kedvesen marasztaltak. Amikor a tanáruk, Istvánfi Balázs megszólaltatta a hangszert, az a telt, meleg tónusú, egyben felkavaró hang azonnal megfogott. Dudára jelentkeztem, és ezzel az egyéniségemhez nagyon illő, izgalmas világ tárult fel előttem. 

Mit tartogatott önnek ez az új zenei világ? 

– Egyre jobban belefolytam a népzenei életbe, például elkezdtem járni nyári táborokba, ahol nagy tudású emberektől lehetett tanulni, idővel pedig már engem is bevontak az oktatásba. Szerencsésnek tartom magam, hogy még ismerhettem a nógrádi juhász Pál Pista bácsit, aki nemcsak kiválóan furulyázott és dudált, hanem maga készítette a hangszereit, ezenkívül a néprajzkutatóknak kötetnyi tudással szolgált a népi állatgyógyászattól a népmesékig. 97 évet élt meg, a szülőfalujában, Kétbodonyban tizenöt nyári tábort tartottunk közösen, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Napjainkban – a vegyes korosztálynak szóló nyári táborok mellett – 2008 óta a gödi Búzaszem Katolikus Általános Iskolában zenetanárként oktatok. A hivatásom három pillérre épül: a zenélésre, a tanításra és a hangszerkészítésre, ezek mára szétválaszthatatlanul összekapcsolódtak. 

Miért kezdett el saját kezűleg dudát készíteni? 

– Az első hangszeremet a spórolt pénzemből, némi családi kiegészítéssel vettem meg. Rögtön előjött a gyermekkori barkácsoló, fúró-faragó énem: szétszedtem, próbáltam lemásolni az alkatrészeket, kicserélni egyiket-másikat – hajtott a kíváncsiság, vajon azokkal is működik-e. Senkinek a műhelyében nem voltam inas, de sok jó tanácsot kaptam, többek között Istvánfi Balázstól is. A második év végén már saját készítésű hangszeren vizsgáztam, 2005-ben a Népművészet Ifjú Mestere, 2007-ben a Népművészet Mestere címet kaptam meg, majd országos faragópályázatot is nyertem. 

Nem lehet könnyű mesterség az öné, a duda a népi hangszerek között egy összetett, bonyolult darab, különböző anyagokból áll. 

– Így igaz, különböző szakmáknak egy-egy szeletét sajátítottam el az idők során. A hangszertestet kemény, jól rezgő gyümölcsfából – szilvából, körtéből, mandulából, somból – készítem, esztergálással, faragással, pontos illesztéssel. A csöveket kecskebőr tömlőbe kötöm; a lenyúzott bőrt helyi tenyésztőktől veszem, és otthon, a műhelyem bőrkikészítő részén magam végzem az időigényes cserzési eljárásokat. Hangerősítő tölcsérként sokszor marhaszarv kerül a hangszerre, a megszólalást nádsípok adják. A végső fázis az egésznek az összezengetése, bejáratása. A dudafejen látható fémberakások sem csupán díszítőelemek, hanem az illesztéseknél abroncsként tartják a fát, hogy ne repedjen el. Több hangszeren dolgozom párhuzamosan, de a tanítás és a fellépések mellett átlagosan havonta egy hangszer készül el. Jellemzően megrendelésre, a leendő gazdájához igazítva. 

Hány aktív dudakészítő dolgozik ma Magyarországon? 

– Nagyjából három-négy mester. Éppen ezért biztatom a tehetséges növendékeket, hogy legalább alapszinten sajátítsák el a hangszerük karbantartását, ne legyenek kiszolgáltatva a mesterhiánynak. 

Elkészíteni egy dudát bonyolult. És mennyire nehéz játszani rajta? 

– Míg a furulyán vagy a citerán viszonylag hamar jön az első szép hang, a dudán már ezért is keményen meg kell dolgozni: hónapokig tart, míg a fújástechnika egyenletes lesz, és nem „nyekereg” a síp. Aki ezen átlendül, annak onnantól a dallamtanulás, a díszítés, a variálás nem különösebben nehéz. 

Hogyan képesek megbirkózni a dudatanulás említett kihívásaival a búzaszemes diákok? 

– A zeneórák itt beépülnek a gyerekek órarendjébe, minden gyerek tanul hangszeren játszani. Az első osztályban még mindenki furulyázik, másodiktól lehet más hangszert választani – aki a duda mellett dönt, hozzám kerül. Kétségkívül erő és tüdő kell hozzá, nem véletlen, hogy a fiúk voksolnak mellette. A hangszereket magam készítem, egy lépcsőzetes rendszert dolgoztam ki: a kicsik először egy kis méretű tömlőből fújnak egy könnyű sípot, majd évről évre újabb elemeket kapnak, míg felsősként már a teljes magyar dudán játszanak. A hangszer velük együtt „nő fel”, végig sikerélményt szerezve a gyerekeknek. A Búzaszem nagy közösségében a hangszeres zene, az éneklés, a népi kézművesség természetes része az iskolai életünknek, és valóban élővé válnak az ünnepek hagyományos népszokásai: karácsonykor betlehemezünk, újév után regölés járja, farsangkor meg bálozunk… 

Mitől speciális a magyar duda? 

– A Kárpát-medencei, benne a magyar vagy kecskedudát a kettős síp teszi sajátossá: mintha két hangszer szólna egyszerre, a dudafej akusztikájában összecsengve. Legkorábbi régészeti nyomait avar sírokban találták meg, tehát már a honfoglalás előtti időkben is használták. A duda végigkísérte a magyarság történetét: a főúri udvarokból ugyan idővel kikopott, de a pásztorvilág őrizte tovább. Kis falusi templomokban, ahol nem volt hangszer, hagyományosan karácsonykor meghívták játszani a dudás pásztorokat az éjféli szentmisén. A népmesékben is gyakran varázserejű hangszerként jelenik meg. 

Zenészként végigjárta már hazánk legfontosabb színpadait, a Müpától a Zeneakadémián át a Hagyományok Házáig. Hogyan látja, milyen szerepet tölt be a duda ma a színpadon? 

– A duda sokáig egyszemélyes „zenekarként” működött, de a táncház­moz­galom beemelte a zenekari hangzásba. Napjainkban a dudás leggyakrabban vonós zenekarral játszik együtt, vagy régies hangszerekkel: tekerővel, kobozzal, citerával. Kortárs zeneszerzők és koreográfusok is szívesen gondolkodnak a dudában a karakteres hangszíne miatt; például a rendkívül sokoldalú Ács Gyula klasszikus zenei versenyműveket írt emblematikus magyar népi hangszerekre, és a kettős magyar dudaversenyében engem hívott el másik szólistának maga mellé. Követendő példaként tekintek a közel negyvenéves múlttal bíró Egyszólam Együttesre, amely erősen fókuszál a pásztorok zenei hagyományára is. Kutató- és gyűjtőmunkával, lemezekkel és kiadványokkal, nyaranta az Egyszólam-táborokkal a néphagyományok megőrzésének, továbbadásának élharcosai. Több mint tíz éve oktatóként veszek részt az Egyszólam-táborokban, ahová több idős mestert hívunk vendégül Erdélytől a Hortobágyon és Somogyon át a Felvidékig, hogy egy hétig velük élve minél többet tanulhassunk tőlük – nemcsak népdalokat, hanem tradíciót, élettapasztalatot, helyismeretet. 

Tovább tudja majd adni a családjában valakinek a stafétabotot? 

– A családomban tisztelet övezi a magyar néphagyományainkat. A feleségem pedagógus és tárgyalkotó népművész, többek között nemezel, tojást ír, gyönyörű munkák kerülnek ki a keze alól. Három gyermekünk a Búzaszemben tanult zenélni; a két nagylányunk már gimnazista, Bors fiunk pedig még itt, nemcsak szépen furulyázik és dudál, hanem mívesen díszített furulyákat is készít – szóval a zene szeretetén túl láthatóan a fúró-faragó hajlamomat is örökölte.