Különös álmaim vannak

Álmodik a királyokkal? 

– Nyilván a szerepeimre gondol. Évtizedekig egyáltalán nem álmodtam velük, de még a színházzal sem. Sőt, azelőtt sem, amikor naponta benne voltak az életemben. Viszont amióta távolabb kerültem a színháztól, egészen különös álmaim vannak. Abszurd helyzetekben tűnök fel. Például állok a színpad közepén, ismeretlen díszletben, jelmezben. Messziről látok egy műszaki kollégát, egy súgót, és magyarázom nekik, hogy nem tudom elkezdeni az előadást, mert úgy érzem, nem próbáltam eleget. 

Netán a valóságban is volt ilyen érzése? 

– Sokszor. Aztán az élet elrendezte. A fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt megterhelő szerepek – mint például a Lear király, a Hamlet, a Peer Gynt, a Cyrano – esetében szívesen maradtam volna még egy-két hónapig kettesben velük a próbateremben, csakhogy a bemutató időpontja már ki volt tűzve. Hozzáteszem: amikor Ádám Ottó a szép emlékű Madách Színházban nagy ívű, fajsúlyos drámákat tűzött műsorra, a főszereplőkkel jóval a próbák megkezdése előtt tudatta, hogy mire készüljenek. Számomra az volt az ideális, ha legalább fél évet fordíthattam a felkészülésre, a szövegtanulásra, amit hosszú próbaidőszak követett. És a premier előtt két héttel már mindenféle szempontból készen állt az előadás. 

Ami időközben változhatott? 

– Nagy szériák mentek. Egy-egy darabot hetente többször játszottunk, évekig műsoron voltak. Természetesen az idő előrehaladtával lelkületében változtak az előadások, merthogy mi magunk is változtunk és másként viszonyultunk az adott szerephez. Én például a Hamlet nyolcvanadik előadásán jöttem rá, mit is jelentenek pontosan a dán királyfi Laertésszel vívott párbaja előtt elhangzó, Horatióhoz intézett szavai: „Tapot se; dacolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van…” Ezek a sorok nem csak életről-halálról szólnak, hanem a főhős sorsába való belenyugvásról is. Ettől kezdve ezt a részt másképp mondtam. Azt is észrevettem magamon, hogy egy Shakespeare-szerepben egészen másképp mozogtam, beszéltem, gesztikuláltam, mint egy Csehov-szerepben, de ezzel kapcsolatban sok más példát is említhetnék. A hiteles alakításhoz tudnom kellett a bennem rejlő – hétköznapi életemre egyáltalán nem jellemző – indulatot, gonoszságot, haragot, gyűlöletet is előhívni a lelkem mélyéről, hogy ne játsszam, hanem éljem a figurát. 

Hogyan volt képes a hatalmas szerepek szövegét megtanulni és elraktározni? 

– Ezt a nézők is gyakran megkérdezték tőlem. Szerencsém volt, hogy olyan gyönyörű darabok töltötték ki a pályámat, melyeknél nem tudok szebbet elképzelni. Sokféle megközelítésből analizáltuk a szerepeket, ami segített a szöveg elsajátításában. A másik pedig az, hogy meg kell találni az életünkhöz való kötődéseket. Ádám Ottó rendező nem véletlenül biztatott bennünket arra, hogy minél többet építsünk be a saját életünkből a főhőseink életébe, legyen az szerelem, féltékenység, csalódás, barátság, elhagyás vagy veszteség. Csupa olyan, amit mi magunk is megtapasztaltunk már. Jó esetben a közönség úgy érzi, hogy egy kicsit róluk is szól a történet. Ami pedig az „elraktározást” illeti, ha véletlenül valahol meglátom valamelyik régi színházi fotómat, azonnal beugrik a szöveg, ami ahhoz a gesztushoz tartozik. Mintha csak varázsütésre előkerülne egy titkos raktárból. 

Mivel magyarázza ezt agykutató barátja, Vizi E. Szilveszter? 

– Szerinte az én agyam a számítógéphez hasonlóan fájlokban rögzítette a szövegeket és a zenéket. Ezeket bármikor képes vagyok visszaidézni. A számokat viszont kitöröltem. Van benne igazság, hisz nekem mindig is veszedelmes ellenségeim voltak a számok. Már kisfiúként sem ment a számolás, amikor pedig szerepeimben számot kellett mondanom, egy pillanatra mindig megtorpantam. Hadilábon álltam a rendszámokkal, a telefonszámokkal, a házszámokkal is. 

Mi volt az első színházi csoda, ami erre a pályára irányította? 

– Az első csoda? Ez sokszor felmerült bennem, amikor írtam a könyveimet. Nem tudom, honnan jött az ötlet öt-hat éves koromban, hogy két cimborámmal együtt „színházat” játsszunk a gardróbszekrényünkben, amikor még tévénk sem volt. Az viszont biztos, az ifjúsági könyvek megmozgatták a fantáziámat, szerettem beleképzelni magam a főhősök sorsába. Anyukám vitt el először színházba, az Anna Frank naplóját láttam, ami nagy hatással volt rám. Aztán az Úri muri következett a Nemzetiben, bizonyos jeleneteire most is emlékszem. 

És mi volt az utolsó csoda? 

– Arthur Miller darabja, az Édes ­fiaim. Nem csak azért, mert ettől kezdve nem vállaltam több szerepet. A darabot akár színházi életem összegezésének is mondhatom. A Kerényi Imre által rendezett drámában egy korombéli apát alakítottam, általa az élet fontos dolgairól beszélhettem. Ez is azon szép előadások közé tartozott, amiért érdemes volt esténként begyalogolnom a színházba. A Madách után a Soproni Petőfi Színházban és a József Attila Színházban is műsorra került. Mindenhol Piros Ildikó és Viczián Ottó volt a partnerem. 

Ekkor már elhatározta, hogy nem lép többé színpadra? 

– Eldöntöttem, igen. Egy ideig még hívtak nagy társulatokhoz, aztán ez is elmaradt. Nehéz elhinni, de igaz, hogy a hátam mögött álló hosszú színészi létem során eljátszott száznál több szerep segítségével és saját élettapasztalatom révén mindent elmondtam, amit szerettem volna elmondani vagy üzenni. Nem volt és most sincs bennem csöppnyi keserűség sem. 

Gondolataiba mélyedve gyalog ment be az előadásokra, színrelépés előtt senkihez sem szólt, csöndben készült az átalakulásra, messzire elkerülte a büfét és a bankettekről is elmenekült. Sajátos színészélete volt, mindent a hivatásának rendelt alá? 

– Mondhatjuk, hogy igen. De ezt mindenhol tudták, ahol felléptem. Mindezek mellett képes voltam az örökös színházi nyüzsgésből hazamenekülni a saját életembe, a családomhoz, a gyerekeimhez. Nem igazán tudtam kezelni a sikert, a népszerűséget. Sosem foglalkoztam azzal, ki vagyok én valójában, abban az esetben már réges-régen tönkrementem volna. Ha az ember bármit is elér, attól még nem kell megváltoznia. Attól, hogy évtizedeken át főszerepeket játszottam, ugyanúgy jártam villamossal, ugyanúgy vásároltam közértben és ugyanúgy előreköszöntem a portásnak, ha beléptem a színházba. Huszti Péter maradtam. 

Manapság hogyan viszonyulnak az emberek a régi kedvencükhöz? 

– Boldogan veszem a szeretetüket. Megszólítanak az utcán, érdeklődnek a hogylétem felől, majd felidézik, milyen darabokban láttak hajdanán. És bizony azt is megjegyzik, mennyire őrülnének neki, ha még játszanék. Ez már más, mint a fiatalkori „szerelmes” rajongás, amit elég ügyetlen módon kezeltem. 

Vajon a színházi szakma kíváncsi-e az ön véleményére bizonyos témákban? 

– Nagyon ritkán fordul elő. Talán azért sem keresnek, mert tudják rólam, hogy régóta nem járok színházba, annál inkább komolyzenei koncertekre. De ahogy hallom a fiataloktól, ma már nem is szokás kérni az idősebb színészek véleményét. Egyébként egykori tanítványaimtól, civil barátaimtól eljutnak hozzám a kritikák, úgyhogy van némi fogalmam a színjátszás mai színvonaláról, amit szeretnék megtartani magamnak. Napjaimat főleg zenehallgatással, olvasással töltöm. A legutóbbi három könyvem hat év alatt született meg. Nem tettem le a tollat, most is írok. 

Úgy tűnik, írói vénáját a fia, Huszti Gergely örökölte. Regényei egy hajdanvolt arisztokratikus világot idézik, jó filmtéma lenne. Vállalna szerepet egy ilyen moziban? 

– Megkérném Gergőt, hogy ne kelljen szerepelnem benne. Természetesen minden könyvét olvastam. Feleségemmel együtt rácsodálkoztunk arra, hogy mennyire jól ismeri a szóban forgó történelmi korszakot, és a mai napig kérdés számunkra, miért éppen ebbe szeretett bele. Hozzám nem állt közel a Monarchia világa, most viszont a történetei révén változott a véleményem. Ráadásul egy csomó új dolgot is megtudtam a fiam­ról, például azt, hogy remekül kelti életre a különböző karaktereket, férfiakat és nőket egyaránt. 

Őszintén: hiányzik a színház? 

– Nem. Ha elhaladok az egykori színházam épülete előtt, nem dobban meg a szívem. Amióta eljöttem onnan, nem léptem át a küszöbét. Az sincs bennem, hogy este hatkor indulnom kellene az előadásra. Minek nosztalgiáznék? Ami volt, elmúlt. Nem kezdeném újra. Mindent megcsináltam, amit akartam.