Hiszek a közösség erejében

Idén márciusban megkapta a Kossuth-díjat, ami művészi munkájában újabb jelentős mérföldkő. Egyben jó lehetőség számot vetni az eddigiekkel. Hogyan tekint vissza a szakmai pályájára? 

– Hála az égnek, a személyiségemből fakadóan elégedetten. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sosem kellett szerepálmokat kergetnem. Ha egy felkérés elment mellettem, jött egy másik. Megformálhattam hőst, játszhattam karaktert, sok kihívást sodort elém az élet. Életszakaszonként más-más kaliberű, mértékű szerepek találtak rám, ami hálás dolog. Egyetlen színésznek sem tesz jót, ha csak főszerepet játszik. Ruszt József, hajdani neves színházi rendező, tanítómesterem mondta, hogy egyik este azért kell Rómeót alakítani, a másik alkalommal Benvoliót, hogy az ember túl a hatvanadik életévén eljátszhassa majd Lear királyt. A kétjelenetes szerepben is olyat kell alkotni, mint egy főszerepben. Sőt, míg az utóbbinál több órát állunk a színpadon, sok a javítási lehetőség, addig a rövid játéknak erőteljesnek, hibátlannak kell lennie. Mindkettő szükséges a fejlődéshez. És az évek… 

Az életben és a szakmában szerzett tapasztalatok könnyebbé teszik a színészi játékot? 

– Éppen, hogy nehezítik, mert az embernek nagyobb az elvárása önmagával szemben. Mondok egy példát: miután megszülettek a fiaim, a családapai felelősségérzetem akarva-akaratlanul beépült a jellemembe. Ezt nem tudtam elhagyni a színpadon sem. Békés András, az Operaház egykori főrendezője, hajdani osztályvezető tanárom szerint a színészetben az a csodálatos, hogy az ember a halála napjáig tanulja. A magánéletünkből és a társulati működésünkben kapott feladatokból, kihívásaiból is táplálkozunk, azok óhatatlanul működnek a karakterformálásban. 

Akadt olyan kihívást jelentő szerepe, amihez fel kellett nőnie? 

– Mindig meg kell szenvedni az eredményért. Emlékezetes számomra a Ruszt Józseffel való találkozás. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban az ő rendezésében mutattunk be három Bartók Béla-operát: A csodálatos mandarint, A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. Kiváló prózai színészekkel, egyetlen mondat nélkül, csupán a zene ritmusára hagyatkozva kultikus előadást csinálhattunk. Meg kellett hallanom, melyik az én zeném, az én hangszerem, mikor kell belépnem. Ez a feladat, és úgy gondolom, kivétel nélkül mindegyik gazdagította a színészi életemet. 

Vágási Feri megformálása, ami által sokan megismerték, hogyan hatott a szakmai előmenetelére? 

– Ezzel a kijelentéssel szoktam vitatkozni, mert ha nincs a Szomszédok című sorozat, önök akkor is ismernék ezt a színészgenerációt. Amikor 1981-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a Magyar Televízióban legalább kétszáz játékfilm készült, mindenféle műfajban. Széles lehetőség állt rendelkezésre a színészi munkára. Forgathattam többek között Grunwalsky Ferenccel, Sándor Pállal, ami által többen megismerték a nevemet. Jókor, jó időben készült a Szomszédok, ami hihetetlen erővel robbant be a köztudatba. Népszerűsége azon nyugodott, hogy aktuális hétköznapi témákkal foglalkozott. Továbbá olyan profi színészek játszottak benne, mint Zenthe Ferenc, Kulka János vagy Komlós Juci. 

Milyen érzés volt ilyen nagy nevek mellett dolgozni? 

– Olyan természetes közeget teremtettek maguk köré, hogy nem éreztem azt, most bizony keményen helyt kell állni. Belső segítség rejlett minden egyes mozzanatukban. Fiatal színészként sokszor megkérdezték tőlem, hogy ki a példaképem. S azt éreztem, vidékről indult színészként azt várják tőlem, hogy Soós Imre, Görbe János, Szirtes Ádám, nagy népi figurák neveit mondom. De a szegedi kollégáimat szoktam említeni: Máriáss Józsefet, Barta Máriát vagy Király Leventét, akiknek a színészi játékát látva alakult ki bennem a szakma felé való alázat és tisztelet, ami nélkül nem tudnám elképzelni ma a művészi munkát. 

Ifjúként színházszerető ember volt? 

– Harmadikos gimnazistaként láttam először a miskolci színházban a Bánk bán című előadást. Vidéken felnőtt fiúként nem adatott sok lehetőségem színházba járni, viszont sokszor szavaltam verset városi ünnepségeken. A szülőfalumban egy rendkívüli pedagógus-házaspár, Kugler Rezső és a felesége tanított bennünket. Amikor a hatvanas évek közepén bevezették az iskolába a villanyt, Dórika néni havonta csinált egy irodalmi estet, ahová neves embereket hívott meg. Járt nálunk például Móricz Virág, Major Tamás és Szabó Gyula is. Ezekre az alkalmakra mindig készültünk műsorral, amiből rendszerint kivettem a részemet. Tízéves múltam, amikor készült kisfilm a falunkról Levél Mocsolyásról címmel, amiben komoly színészi feladatot kaptam. A közösség erejében való hitem hoztam magammal. Ezen nyugszik a színház ereje is. 

Igazgatóként hogyan fogalmazná meg, mi a színház feladata ma? 

– Belső emberi igények, a mindennapi kihívások, a félelmek, az emberi kapcsolatok fellazulása, a régi értékek elhalványulása mindannyiunkat foglalkoztatnak. Ezekről a próbák alkalmával is sokat beszélgetünk, hihetetlen gondolati mélységeket és magasságokat járunk be együtt. Talán azért is maradt élő a színház a modern technika térnyerése mellett, mert ezekre az őszinte és igaz emberi kapcsolatokra nemcsak nekünk, színészeknek, hanem a közönségnek és mindenkinek szüksége van. Hiszem azt, hogy egy-egy jól sikerült előadás utat mutathat a saját problémáink megoldása felé is. 

Miként lehetséges művészetszerető generációt kinevelni? 

– Ebben a megváltozott világban már nem feltétlenül csak előadásokkal, sokkal inkább interaktivitással lehet megfogni a fiatalokat. Olyat kell nyújtani nekik, amit élvezni tudnak és képesek igazán a magukévá formálni. Csatlakozva az országos nevelési programhoz, minden évben megszervezzük az Ádámok és Évák ünnepét, amikor középiskolás diákokat arra kérünk, hogy játsszanak velünk. Témát adunk nekik, amit színpadra kell állítaniuk. Ehhez segítséget nyújtunk, együtt izgulunk velük a színfalak mögül egy-egy eljátszott jelenet kapcsán. Bízunk benne, hogy elragadja őket ez a világ. S tapasztalatok alapján mondom: bizony, így történik. 

Adni-visszaadni. Ez a szándék többször visszaköszön a munkásságában. Jól tudom, hogy nem felejtett el hálásnak lenni a szülőfaluja felé sem? 

– Mocsolyástelepen olyan közösségben nőttem fel, ahol egymás nélkül nem tudtunk volna boldogulni. Amikor a főiskolára kerültem, és azt éreztem, hogy mentálisan elfáradtam, csak haza kellett mennem, beszélgetni, kimenni a szőlőbe kapálni, vagy csak lenni. Utána mindig erősebbnek éreztem magam, és folytattam tovább a munkám. Sokat gondolkodtam rajta, mit adhatok vissza a falunak, ennek a közösségnek. A legnemesebb gondolat formálódott bennem, hogy építsünk templomot. A megvalósítás egyrészt kormányzati támogatásnak köszönhető, másrészt az Egri Főegyházmegyének, ahová a település tartozik. De mi, falubeliek is próbáltunk adománygyűjtő akciót szervezni: koncertet rendeztünk a közeli kisgyőri iskola tornatermében. A mi községünkben nagyjából 150-en élhetnek, de az eseményre 350 ember eljött. Egy csoda volt az az este, s bevétel is gyűlt a templomépítéshez. Jelenleg pedig egy kálváriadombot készítünk ott, ahol kisfiúként szánkóztunk. 

Ezt kevesen tudhatták önről, akárcsak azt, hogy a futball az élete fontos része volt. 

– Hosszú évekig játszottam a színészválogatottban, voltam csapatkapitány is. Labdát rúgni kevésbé tudtam, de ezt a hiányosságomat kárpótolta akkoriban a fiatalos lelkesedésem, a gyorsaságom, a szívósságom. A sportban is a közösség nyűgözött le. Abban is hasonlít a színházhoz, hogy a rend és a fegyelem tartja össze. S mi, színészek együtt a közönséggel éljük meg, amikor valami különleges születik a színpadon.