Könyvek, közösség, kitüntetések

Mintegy öt évtizedes pedagógiai életutat tudhat magáénak. Mennyire volt előnyös, hogy már induláskor a szülőföldjén maradhatott? 

– Diplomaosztás után, 1979-ben a tanügy-minisztérium által felkínált, országszerte szétszórt munkahelyek közül kellett választanunk. Szerencsém volt, mivel az évfolyamelsők után választhattam: erre azoknak volt lehetőségük, akiknek a szülőfalujában vagy a szomszédos községben hirdettek meg tanári állást. A 250 romániai végzős között voltunk néhányan, akiknek ilyenformán kedvezett a szerencse. A román–magyar határ szomszédságában, az Arad megyei Nagyvarjason laktam, amely közigazgatásilag Nagyiratoshoz tartozik, az pedig a Tornyát is igazgató Pécska községgel határos. A pécskai pionírházhoz egy elektronikaszakkör-vezetői állást hirdettek meg, amit elfoglalhattam. Így lettem fizika szakos tanári diplomával elektronikaszakkör-vezető. 

A szovjet mintára meghonosított úttörőmozgalom román változata, a pionírházi foglalkozás mit jelentett egy fizikatanár számára? 

– Ez csak annyira volt hatással a tanárságomra, hogy többé nem kellett arra gondolnom, milyen jó lenne visszakerülni Arad megyébe. Az első két évben egykori iskolámban, Tornyán taníthattam volt gimnáziumi tanárom jóvoltából, akit igazgatónak neveztek ki, és fizika- meg kémiaórákat bízott rám. Bónuszként abban a bentlakásban lakhattam és étkezhettem ingyen, ahol gyerekként én is bentlakó voltam. Cserébe mintegy negyven bentlakó fiúval kellett folyamatosan együtt lennem. A tanév végére megnősültem, és magyar szakos tanár feleségemmel a Pécskai 2-es Számú Általános Iskolában tanítottunk 1985-ig, majd 1990 nyaráig a pionírházban oktattam áramkör- és készüléképítést. 

Hogyan emlékszik vissza az 1980-as évek Ceaușescu-dik­tatúrájára? 

– Már egyetemistaként megfordultam a román állambiztonság, a hírhedt Szekuritáté épületében, mert könyveket hoztam át Magyarországról. 1984 nyarán azért hívattak be a Szekuritátéra, mert a tanáriban magyarországi fizikatankönyvek voltak az asztalomon. A kihallgató alezredes megkérdezte: mi a különbség a magyarországi és a romániai fizika között? Visszakérdeztem: ha leejtem ezt a tollat, akkor ön szerint az másként esik le, mint a határ túloldalán, Battonyán? Ezzel nem tudott mit kezdeni. Az általa diktált nyilatkozatom azzal kezdődött, hogy alulírott, két kiskorú gyermek apja… Libabőrös lettem. Az 1980-as években kifogtuk a jegyrendszert. Apósom megkönnyezte, ha más kenyeret kellett ennie a pécskai fehér kenyér helyett, amelyből tanárként hatunknak havi 16 kiló jutott jegyre a termelőszövetkezet pékségéből. Vettünk egy 107 éves, agyagból készült házat, amelyben 1981-ben nem volt bevezetve az áram: fizetéstől fizetésig élve alakítgattuk, és neveltük Ákos fiunkat meg Imola lányunkat. 

Mit jelentett Nagy István számára az 1989-es rendszerváltás? 

– A kiszabadulás a román nacionál­kommunizmusból lelki megkönnyebbülést hozott. 1989 decemberének elején Bukarestben voltam elektronikai alkatrészekért egy vállalatnál, ahol a raktáros hölgy megkérdezte: önök mikor kezdenek már Erdélyben valamit, hogy megszabaduljunk ettől a rendszertől? 1989 decemberében nem vettem részt az utcai történésekben, de december 27-én elkezdtem szervezni a 28-án megalapított pécskai RMDSZ-t, amelynek a 150 összegyűlt pécskai magyar az elnökévé választott. Tizenöt év helyi elnökség, több év megyei alelnökség és kétévnyi Szövetségi Képviselők Tanácsa-tagság után 2009-től nem vagyok politikai szervezet tagja. Beláttam, hogy a politikusság nem nekem való: én a közösségben, és nem a pártokban hiszek. 

Olvasóközönsége termékeny szerzőként ismeri, számos kötet kiadásánál bábáskodott. Mi irányította rá figyelmét a helytörténészi munkára? 

– Az idő múltával egyre jobban érdekelt a helytörténet, amire időt is találtam az 1992-től 2004-ig tartó, napi 24 órás készenlétet igénylő alpolgármesterség után. Belső késztetés miatt teszem a dolgom. Van, amit adósságtörlesztésként élek meg: tartozom vele a felmenőimnek, a tanítóimnak, a körülöttem élőknek, és talán az utánunk jövőknek is. 1992-től nyolc éven át szerkesztettük a plébánián a Pécskai Újság című havilapot, 1997-ben megalakítottuk a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet, könyveket adtunk ki, emléktáblákat lepleztünk le, alpolgármesteri aláírásommal visszaadtuk a jogutód egyesületnek az 1947 után elbitorolt Ipartestület épületegyüttesét. Részben írtam, szerkesztettem és tördeltem a 2007-ben megjelent, magas színvonalú, 600 oldalas Mo­nografia Pecica kötetet. 

Sokat foglalkozott a magyar­pécskai születésű Klebelsberg Kuno munkásságával. Miért fontos az utókor számára a művelődéspolitikus hagyatéka? 

– Klebelsberg Kuno megkerülhetetlen személyisége Magyarország XX. századának és az egyetemes magyar kultúrának. Tudatos, célirányos, tudós politikus volt, aki 1910-től 1932-ben bekövetkezett haláláig rengeteg cikket írt napilapokba, mert vallotta, hogy a politikusnak el kell juttatnia üzenetét a választóihoz. Mielőtt egy döntést meghozott, megtanulta mindazt, amit a megalapozáshoz fontosnak gondolt. Kirándulni is úgy ment, hogy előtte több könyvet elolvasott azokról a helyekről, ahová készült. Tudta, hogy csak akkor lehet eredményes politikus, ha okos, felkészült, bátor államtitkárokkal veszi körül magát. Vallotta, hogy eszmények nélkül nem lehet, illúziókban pedig nem szabad élni. Oktatási, kulturális, sport- és más természetű intézményfejlesztéssel, építkezésekkel nagyon sokat tett azért, hogy a magyarság kulturális és szellemi teljesítményével kiemelkedhessen a környezetéből. Véletlenül Magyarpécskán született, ahol huszárszázados édesapja állomásozott, de apja balesetét követő halála után, másfél éves korától Székesfehérváron nőtt fel. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1996-ban Klebelsberg-emléktáblát helyezett el a templomunk falán, a Budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum pedig 2000-ben Jecza Péter Klebelsberg-mellszobrával ajándékozta meg a pécskai római katolikus templomkertet. 

Digitalizálta Arad és Arad vármegye monográfiáját. Honnan ered a régen kiadott munkák megőrzése iránti érdeklődése? 

– Zsigeri kíváncsiság: amikor rájöttem, hogy elég sokan megjelölik forrásként az 1895 és 1913 között kiadott, hatkötetes Arad vármegye monográfiát, eldöntöttem, hogy digitalizálom. 1991 óta használok asztali számítógépet, szerkesztek rajta szövegeket, könyveket, és tördelek. Képeket alakítok nyomtathatóvá, és közben nyomtatott szövegeket képekké. Az utóbbi húsz évben nagyon sok nyomtatványt digitalizáltam, mert van mivel, van hol, van miért és van kinek. És ehhez minden kellékem itt van a lakásomban. 

Arad megye magyarsága az egyik leginkább fogyatkozó erdélyi szórványközösség. Hogyan látja, az elmúlt évtizedekben mi okozta ezt a drasztikus zsugorodást? 

– Létszámbeli fogyásunknak négy fő oka van. A két világháború jelentős vérveszteséggel járt, amihez elvándorlás is társult. A tehetősebbek 1947 utáni kommunista kifosztása elkeseredést, reménytelenséget szült. A gyerekvállalás korábbi önkéntes visszafogása jó esetben is csak a létszám fenntartásához volt elegendő. Pécskán például 1934 óta minden évben többször temetett a pap, mint ahányszor keresztelt. 1989 után a fogyás felgyorsult, mert kevesebb gyereket vállaltak, és sok szülőkorba érett fiatal elment szülőhelyéről a nagyvilágba. Mindezt körülölelte a reményvesztettség valamilyen formája, amihez újabban önzés és az anyagi jobblét hajszolása is társul. 

Munkásságára felfigyeltek az elmúlt években: több díjat és Pécska díszpolgári címét is átvehette, amit március végén megkoronázott egy magyar állami kitüntetés. Hogyan fogadja a hivatalos elismeréseket? 

– Megtiszteltetés, jólesik, hogy utolértek. Soha semmit nem tettem díjért, jutalmazásért vagy remélt elismerésért. Egyiket sem kértem. A díszpolgárság és a Magyar Kultúra Lovagja cím előtt korábban megkérdezték, hogy elfogadnám-e. A Kölcsey-díjról közölték, hogy én kapom, a Magyar Arany Érdemkeresztről pedig januárban kaptam egy értesítést, hogy javasoltak, és ha elfogadom, akkor lehet, hogy meg is fogom kapni, amennyiben a döntéshozók úgy határoznak. 

Hogyan fogadja családja az aktív közösségépítő munkáját? 

– Tudomásul veszik. A fiunk Kolozsváron él a családjával, a lányunk Temesváron. Nem függünk egymástól, de elég gyakran együtt vagyunk. Amolyan csendes társként érzem a támogatásukat. A feleségem, a gyermekeink és unokáink támogatása nélkül mindezt nem tehettem volna, és ma sem tehetném. Elsősorban nekik, de rajtuk kívül nagyon-nagyon sok embernek köszönhetek mindent.