Szerelmese vagyok a népzenének

Az elismerés kapcsán minden nyilatkozata alkalmával hangsúlyozza, hogy hosszú évek közös munkájának eredménye. Mitől működik jól a zenekar? 

– Ez nemcsak a mögöttünk lévő több mint húsz esztendőnek köszönhető, hanem a szüleinktől kapott útravalónak is. Édesapámék Kárpátalján, Tiszapéterfalván zeneiskolát vezettek, ott tanítottak, hétvégén pedig az együttesükkel fellépésre mentek. Mindenhová vittek magukkal minket, ennélfogva belenevelkedtünk a hagyományba. Vavrinecz András, Halmos Béla – és még sok nevet sorolhatnék – népzenegyűjtésre jött hozzánk, velük természetes közegként éltük meg a népzenét. Miután Iglói Éva és id. Rónai Lajos tevékenysége által kinyílt a kapu a magyar táncházéletre, édesapám rendszeresen áthordott bennünket táborokba és Debrecenbe tanulni. Éreztem, hogy a magyar népzenében közösségformáló erő rejlik, a kultúránk része, mindannyiunké. Megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy saját zenekart. 

Hogyan lett a vágyból valóság? 

– Korai együttesemmel, a Tiszapéterfalvi trióval – amelyet 1991-ben alapítottunk és a helyi zeneiskolához kötődött –, a Ki mit tud?-on léptünk fel először. Izgultunk, hogy továbbjutunk-e, mert csak három ugróst tudtunk játszani. Közben tanultunk a zenei játékról, a táncrendekről Kálmán Pétertől, a debreceni Szeredás népzenei együttes vezetőjétől. Később Hévízgyörkre kerültem Blaskó Csabához, aki a Tarisnyás együttes prímása volt. Vendégzenészként több helyre hívtak, sokat muzsikálhattam. Nagyon élveztem, ahogy táncolnak a zenére, odajönnek az együtteshez megköszönni a játékunkat. Az aktív zenélésen túl rengeteg más szerethető szelete van ennek a hivatásnak. 1999-ben kerültem a Magyar Állami Népi Együttesbe. Azóta is a tudásommal, a tehetségem minden lehetőségével szolgálom e közösség művészi kiteljesedését. 

Ott, ha jól tudom, Mihályi Gábor lett a mentora… 

– Már 17-18 évesen ismertem a munkásságát. Az együttesben mellette vált prímás belőlem. Zenészként, majd zenekarvezetőként, napjainkban művészeti vezetőként az ő keze alá, vele közösen dolgozom. Megtanultam a színpad törvényeit, azt, hogy milyen szabályai, feladatai vannak a színházművészetnek egy hivatásos együttes életében a táncházi lét mellett. A tanulás során és egész életem útján sok jó embertől kaptam segítséget. Akadt, aki megmutatta a csárdást, aki elhívott muzsikálni, aki szállást adott, s soha, senki egy fillért nem kért tőlem érte. Én is így igyekszem segíteni azokat az ifjú népzenészeket, akik eljönnek hozzám tanulni. Nem kérek cserébe semmit, sőt még hegedűt is faragok nekik, ha szükségük van rá. 

Miért kezdte el készíteni? 

– Murzsa Gyula kárpátaljai prímástól tanultam el a módit, aki rendszerint beállította a gyerekek hangszerét. Láttam, mennyire sokat tud vele segíteni. Ha a zeneiskolában kapott vagy boltban vásárolt hegedűn játszol, a nyeregnél a húrok annyira feszülhetnek, hogy mélyedést vágnak az ujjadba, mire egy skálát eljátszol rajta. De ha állítasz kicsit rajta, egészen más élményt ad. Foglalkoztatott, hogyan lehet jobb hangja. Ez a szerelem máig megmaradt: járom a vásárokat, próbálok régi hangszereket megvásárolni, bütykölni. Vagy épp készítek, és azt is odaajándékozom valakinek. 
Szerepet vállal a népzeneoktatásban is, néhány évvel ezelőtt többedmagával megalapította a kárpátaljai népzenei képzést.

Mi a jelentősége ennek a sokrétű segítségnyújtásnak? 

– A folytonosság. A táncházmozgalom, amely több mint ötven esztendője él, élményt jelent az egész világban New Jersey-től Ausztráliáig. Európában sok helyen példát mutatunk, hogy a megfelelő módszerrel hogyan lehet elindítani ezt a tevékenységet, ami az emberi kapcsolatokat erősíti. A népzene éltetésének a legnagyobb kihívása éppen a felgyorsuló világ, ami az embereket elszigeteli, egy helybe szögezi. A táncházban merni kell felkérni egy lányt, közeledni a másik felé, megfogni a kezét, megölelni egymást, együtt énekelni – igazi közösségi műfaj, ami nem hagy az asztalnál ülni, és csak bámulni. Meg is kell említenem, hogy mennyire szomorú pillanat, hogy Sebő Ferenc, a táncházmozgalom egyik alapítója a közelmúltban hunyt el. Hatalmas űr maradt utána…

Miben rejlik a népzene ereje? 

– Haragszom, amikor valaki azt mondja, hogy „utálom a népzenét”, mert ő nem ismeri. A Kárpát-medencében ezer esztendeje élő magyarok és a velünk élő nemzetiségek érzelemvilága szólal meg benne. A hajdani emberek vagy imádságban a Jóistenhez fohászkodtak, vagy a népdalba szőtték bele az örömüket, bánatukat. Nem véletlen, hogy a világban sok helyen feldolgozzák a magyar népzenét, mert érzik benne azt a mély erőt, ami a magyar néplélek. Ezáltal tudott ma, a modern technológia mellett is élő maradni, mert az életünk folyása, nagy állomásai ugyanazok. Rockzenekar előtt is játszottunk már, és a hallgatóság élvezte, mert érzik benne a lüktetést, azt az energiát, amivel az egyik dal tud a vigadozásról szólni, a másik a búról – a teljes sorsunk benne foglaltatik. Általa a lelkünkben élő dalt halljuk vissza. 

Milyen érzés fogni a hegedűt, és belefeledkezve játszani, énekelni? 

– Sosincs fáradság bennem. Ha bánatos vagyok, akkor is ott a hangszerem. Beszélget a hegedűm, a kezeim által elmondja, mi rejlik a szívemben. Az emberek, akik hallgatják, a részesei akarnak lenni, mert nekik szól. Hétköznap is játszom, a magam kedvére. Szerelmese vagyok a népzenének és a hangszernek. Állítok rajta, hosszasan gondolkodom, hogy ami tegnap még csoda jól szólt, ma miért nem az igazi. De olykor csak a lelki világom másabb…. 

Milyen egy falusi rendezvény után külföldi nagyszínpadon zenélni? 

– Sosem tettünk különbséget közöttük. Egyik nap a Buckingham-palotában, Károly herceg hetvenedik születésnapján zenéltünk, másnap egy böllérfesztiválon muzsikáltunk – ugyanolyan jókedvvel. A népzene attól igazi, hogy szívből játszol, és általa egy szeletet ott hagysz a lelkedből. A zenekarral huszonegy év alatt mindenféle korosztálynak, nemzetiségnek elmuzsikáltuk a nótát. Sok helyre visszahívnak bennünket, mert nem csupán le akarjuk tudni a feladatot, hanem örömöt szeretnénk vele szerezni. Jó kapcsolatot ápolunk sok civil együttessel, és olyan jó érzés összetalálkozni régi ismerősökkel, akik így köszöntenek: „Emlékszel, amikor nekünk húztátok?” 

Kétség nélkül mondhatjuk, hogy a népzene a mindene. Ámbár nemrégiben egy másik ajándék is megadatott önnek: gyermeke született. 

– Kilenc éve elváltam, mert a feleségem, bár nagyon szeretett, nehezményezte, hogy évi háromszáz napot távol vagyok otthonról, a maradék 65-ben pedig hullafáradtan alszom. Kértem, hogy adjon nekem pár évet, hogy mehessek, muzsikálhassak. Különváltak az útjaink, de évek múltán a Jóisten mégis úgy intézte, hogy újra találkoztunk. Ma megint ő a feleségem, és született egy gyermekünk. Most azt érzem, hogy szeretném látni, ahogy felnő. Az életének minden pillanatában ott akarok lenni: amikor elkezd magyarul beszélni, amikor először fog hegedűt a kezébe. Rengeteg az utánpótlás, ami megnyugtatja a népzenész lelkemet. S tudja, mindaz, amiről beszélgettünk: az értékek, a közösségi lét, amelyeket Kárpátaljáról hoztam magammal, és a magyar nemzetet szolgálva egész életemben igyekszem szolgálni, éltetni, továbbadni, a család nélkül értelmetlen.