Jó kacagni, de néha sírni is

Számos olyan komédia forgatókönyvét írta meg, amelyről elsőként nem az jutna az eszünkbe, hogy lenne bármilyen célja is a szórakoztatáson kívül. Aztán azt látni ezekben, hogy belecsempész a történetbe valamilyen fontos mondanivalót is. Tudatos ez? 

– Mindig volt ilyen ambícióm. Ezt viccesen társadalmi felelősségvállalásnak hívom. Szerintem fontos, hogy valami olyat mondjunk a társadalomnak a filmmel, amely jobbá tudja tenni azt. Sajnos jellemző ránk, hogy szeretünk másokat hibáztatni mindenért, miközben főként nekünk kell felelősséget vállalnunk a döntéseinkért. Nagyjából erről szól a legújabb munkám, a Még egy kívánság című komédia forgatókönyve is, de megtalálhatók más, hasonló mögöttes tartalmak a többi történetben is, amelyekhez közöm volt. 

A filmek általában mozaikszerűen épülnek fel, vagyis egyszerre több jelenetet vesznek fel különböző szakaszaiból a történetnek, és később áll össze maga az alkotás. Mennyire kell alkalmazkodnia ehhez egy forgatókönyvnek? A párbeszédek mellett minden gyakorlati utasításnak szerepelnie kell benne, vagy ezt elég csak vázlatosan jelezni a többi alkotó, az operatőr, a rendező, a színészek felé? 

– Természetesen rendesen leírunk mindent a forgatókönyvben is, aminek a forgatáson meg kellene jelennie, de a gyakorlatban nyilván a rendező dönt, hogy mit lehet vagy mit szeretne ebből megcsinálni. Azzal azonban lehet „trükközni”, hogy milyen egy szöveg sűrűsége, tempója. Nem mindegy például, hogy hosszan vagy röviden szerepel egy akció leírása a könyvben. Ezzel már lehet érzékeltetni, mit szeretnél látni a vásznon. A dialógusok hossza is szabályozza a ritmust: ha csak egy-egy szót válaszol valaki egy beszélgetésben, az sűríti, felgyorsítja a cselekményt. 

Mi a különbség egy színházi dráma és a forgatókönyv között? 

– A színház általában elsősorban az irodalmi alkotást jeleníti meg, a filmben azonban csonka mondatok vannak, meg sutaságok, ahogyan a valóságban is, és ezzel életet tudunk adni a történetnek. A színház tehát inkább csinálja az irodalmat, a kultúrát, a filmnek viszont ezt inkább vissza kell adnia. Nehéz feladat, különösen a vígjátékoknál, hogy ne írjuk túl a dialógusokat. Amikor elkészül egy forgatókönyv, még szavakat szoktam kihúzni a párbeszédekből. Nemcsak azért, hogy jobb legyen a film tempója, hanem azért is, hogy a színészek beszéde közelebb álljon ahhoz, ahogyan az életben is beszélünk. 

Hogyan lehet ezt megvalósítani egy romantikus filmben, amelyben sokszor álomszerű mondatokat kell előadnia a színészeknek? 

– A forgatókönyvírónak nagy segítség, hogy van egy átvevő közeg, amely még formálja a szövegét. A színészeken például nagyon sok múlik, hogy miként mondják el a leírtakat, mennyire tudják hitelesen előadni a mondatainkat. A színészek sokat tudnak javítani a szövegen, de persze rontani is tudnak rajta. 

Mennyire nyúl bele utólag a gyártócsapat, a rendező, a vágó, a producer vagy akár a színész a forgatókönyvbe? 

– A közönségfilmeknél nem jellemző a sok változtatás. Egy-két mondat kikerülhet ugyan a forgatókönyvből, de nem szokták a forgatáson átírni a történetet. A vígjátékoknál szinte rá van nyomva a pecsét egy-egy elfogadott, jó forgatókönyvre, hiszen ez az egyik kulcsa a sikernek. 

Melyiket nehezebb filmre megírni: a sötétebb sztorikat, a tragédiát vagy a vígjátékot? 

– Ez nehéz kérdés. Szerintem a jó komédia olyan, hogy a film nézése közben végig nevet a néző, a végén pedig sír is egy kicsit. A filmben a dráma és a vígjáték között tehát ilyen szempontból az a különbség, hogy miként kezeled a helyzeteket, a színészek hogyan reagálnak egy-egy szituációra, tragikusan vagy könnyedebben, komikusan. Úgy gondolom, hogy vígjátékot írni nehezebb, hiszen ehhez nagyon jó ritmusérzék kell, hogy igazán hatásos legyen. 

Hogyan lesz az ember forgatókönyvíró? 

– Azt tudom elmondani, én hogyan lettem az. Rendezőnek készültem, de aztán elkezdtem írni, és egyre több megbízásom lett. Tanultam is persze a szakmát, elvégeztem a New York Filmakadémiát és tanultam a Schilling–Moharos Forgatókönyvírói Ügynökségnél, megrendeltem és bújtam az összes szakkönyvet, de az igazi iskola a sorozatírás volt. Míg egy játékfilm esetében ugyanis sokszor éveket kell várni, hogy megismerd a munkád eredményét a filmvásznon, addig a sorozatokban szinte azonnal látod, hogy mi működött abból, amit kitaláltál, és mi nem. Aztán a munkád kezd ösztönössé válni, és én hiszek az ösztönösségben. 

Manapság komoly díjakat nyernek olyan szerzői filmek, amelyeknél nem annyira fontos a forgatókönyv, a színészek is többnyire improvizálnak. Mi a véleménye erről? 

– Ennek is megvan a helye a filmművészetben, csodás alkotások is készültek így. De ez a filmkészítés tíz százaléka. Ez azért is van így, mert a film költséges műfaj, a producerek, a finanszírozók pedig nem szeretnek úgy milliárdokat kiadni valamire, hogy nem lehet tudni, végül mi lesz belőle. Én azokat a műveket szeretem, amelyek nagyon átgondoltak, amelyekben minden szó a helyén van, mindennek van jelentősége, minden összeállt az alkotók számára. Antoine de Saint-Exupéry azt mondta, hogy nem akkor van készen egy mű, amikor nem lehet mit hozzátenni, hanem akkor, amikor nem lehet mit kivenni belőle. 

Melyik film ilyen az utóbbi évtizedből? Melyik a kedvence, melyiknek tetszik legjobban a forgatókönyve? 

– Cameron Crowe Majdnem híres című filmjét nagyon szeretem. Ez persze nem véletlen, hiszen hobbizenészként mindig érdekelt a zenei világ. Ez is erről szólt, ahogyan a legújabb filmünk, a Még egy kívánság is a zenészek és az őket körülvevő üzleti világ környezetében játszódik. Ez a film ugyanakkor egy misztikus fantasy-vígjáték, amelynek középpontjában egy kívánságfüzet áll, amelybe ha beleírnak valamit, eltűnik a világból, és ez különböző komikus és tragikus helyzeteket eredményez. Vígjáték, de lehet nevetni és sírni is rajta, ahogyan Crowe fimjén is. 

Egy közönségfilm esetében azt szokták mondani, hogy megvan ehhez a siker receptje: kell bele jó zene, szerelem, gyerek, kutya és egy gonosz, akit legyőznek, illetve egy kiszolgáltatott ember, akin segítenek a jóakaratú szereplők. Igaz ez? 

– Nem hiszek a sikerreceptekben. Egy film akkor jó, ha ezek a toposzok azért kerülnek bele, mert a történetmesélésnek igénye van erre. Az pedig, hogy már megjelentek bizonyos elemek korábbi filmekben is, még inspiráló is lehet, hogy az ember ne a legtriviálisabb megoldásokat válassza, hanem ennél érdekesebbeket. Nem jó, ha ilyen dolgok befolyásolják az írót, az a jó, ha van egy üzenete, amelyben hisz, és azt meg is próbálja elmondani.