Időutazó a színpad körül

Úgy tudom, befejezte a felesége édesanyjáról, Ruttkai Éváról szóló könyvet, ami a jövő évben jelenik meg. Milyen érzés volt kitenni a kézirat végére az utolsó pontot? 

– Húsz évvel ezelőtt Tündérkirálynő címmel könyvet írtam Ruttkai Éváról, felidéztem benne sok-sok személyes emlékemet. Olyanokat, amelyek abból az időből származnak, amikor még fogalmam sem lehetett arról, hogy évekkel később feleségül veszem Ruttkai Éva lányát. 1961 tavaszán a Vígszínházban – díszítőmunkás koromban – színpadi gyorsöltözése közben a takarásban földön fekve cseréltem cipőt Ruttkai Éván. A színésznő bal oldalán az öltöztetőnő, jobb oldalán a fodrász, rám hullott a levetett ruha, paróka, miközben Ruttkai Éva válaszolgatott a színpadon elhangzott kérdésekre. A Tündérkirálynő című könyvben azt írtam meg, ami személyesen köt Ruttkai Évához, leírtam, mennyire szerettem őt, hogy soha nem neveztem anyósomnak, inkább a testvérem volt, a legjobb barátom. Most rá kellett jönnöm, hogy pályaképet írni képtelenség. Végül a történet a Vígszínháztól a Vígszínházig tart, 1945-től 1960-ig. 

Miért éppen ez a tizenöt év? 

– Ruttkai Évát 1945-ben szerződtette a Vígszínház, majd három év múlva a Nemzeti Színházban folytatta pályafutását. 1951-ben újjáépült a Vígszínház, de akkor már a Magyar Néphadsereg Színháza volt a neve. 1956-ban Magyar Bálint igazgató szerette volna, ha újra Vígszínház lenne a színház neve, ezt végül Somló István igazgatónak sikerült elérnie 1960 szeptemberében. Én augusztus 15-től dolgoztam egy évig a színházban. Ruttkai Éva 1960 márciusában kapta meg a Kossuth-díjat, májusban súlyosan megbetegedett, majd ősszel visszatért a színpadra. Szeptemberben újra eljátszotta a Háború és béke Natasáját, novemberben pedig elutazott Miskolcra vendégszerepelni. Ekkor kezdődött a Latinovits-történet. Ebben az évben Ruttkai Éva életében minden együtt van: Kossuth-díj, nagy siker, betegség, visszatérés a Vígszínház színpadára, megismerkedés Latinovits Zoltánnal. 

Miért tartja fontosnak, hogy a színháztörténet ne csupán évszámokat és neveket soroljon? 

– Mert a színház a legérzékenyebb művészet szociológiai értelemben. A költő megírja versét, legfeljebb nem adják ki. Vivaldi megírja zseniális életművét, kétszáz évig feledésbe merül, de a kotta megmarad. A színész viszont, ha harmincöt éves koráig nem játssza el Júliát, akkor később már biztos, hogy nem játszhatja el. (Kivétel erősíti a szabályt: Tolnay Klári.) A színész pályája kegyetlenül kiszolgáltatott a politikának, a rendezőnek, a kritikának, a gazdasági helyzetnek, az igazgatónak és a színész életkorának. Szeretnék szépirodalmi igénnyel írni színháztörténetet, hogy minél több embernek legyen kedve elolvasni. Ruttkai Éva pályája, pályaképe szándékom szerint a korszak sokszínű tükre is. 

A könyvben tehát Ruttkai Éva pályája egyszerre egyéni sors és kortörténet. 

– Természetesen. Óriási színészek voltak Ruttkai Éva játszótársai. a Nemzeti Színházban Bajor Gizi, Somlay Artúr, Rátkai Márton, Gombaszögi Ella. A Vígszínházban Páger Antal, Sulyok Mária, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar. Korszakos jelentőségű rendezőkkel dolgozott együtt: Gellért Endre, Major Tamás, Várkonyi Zoltán. És az előadásokról megjelent kritikák szövegében, ha figyelmesen olvassuk ezeket a régi írásokat, felfedezhetjük a korszak összes ellentmondását, érdekességét, eredményét. Ahogy változott a világ 1945-től 60-ig, úgy változott folyamatosan a színház, és a sok változás alakította folyamatosan a színésznő művészi és magánéletét. 

Beszélgetéseinkkor többször előkerült a színészi tehetség kérdése. Ön szerint mitől lesz valaki igazán jó színész? 

– Fogas kérdés évezredek óta. A színész átéli a szerepet, a színpadon elhiszi, hogy ő Rómeó vagy Júlia, vagy Melinda vagy Bánk bán, de az a tehetséges színész, aki nem harminc vagy negyven százalékban Júlia, és hatvan vagy hetven százalékban színész, hanem aki a színpadon egyéniségének száz százalékával Júlia, és közben száz százalékig kontrollálja minden tettét. Ha nem így lenne, ha száz százalékig átélné a szerepét, Othello minden előadáson megfojtaná Desdemonát. A színészi tehetség lényege szerintem: egy időben százszázalékos átélés és százszázalékos önellenőrzés. 

Ön Latinovits Zoltánt zseninek tartja, Ruttkai Évát pedig rendkívül tehetséges színésznőnek. Mi a különbség? 

– A 19. század végén egy olasz orvos, Lombroso világsikert aratott könyvet írt a lángész és az őrület kapcsolatáról. Nem tudom meghatározni a zsenialitás fogalmát. Egy biztos: Ruttkai Éva rendkívül tehetséges színész volt, ahogy Latinovits Zoltán is, méricskélni köztük a nagyságrendi különbséget legfeljebb pszichiáterek dolga. Ruttkai Éva minden porcikájával színésznő volt, Latinovits Zoltán Ruttkai Éva szerint „több volt, mint színész” – író, rendező, díszlettervező. 

Nem volt könnyű gyerekkora, már fiatalon dolgozott. Milyen a munkához való viszonya? 

– Gyerekkoromtól kezdve megszoktam, hogy helyt kell állnom. Apám ötéves koromban meghalt, édesanyám súlyos beteg volt. Tizenhárom éves koromtól kettesben éltem a nagymamámmal. Megtanultam, hogy minden napi feladatot meg kell oldanom, nem számíthattam arra, hogy majd valaki más helyettem elintézi. Egyetemi hallgató koromban eleinte díszletmunkás voltam, azután segédszínész a Nemzeti Színházban. Nyáron voltam aratómunkás, asztalos- segédmunkás, tejkihordó. 

Azonban a munkáról nemcsak mint kötelességről beszélt, hanem mint örömforrásról is. 

– Igen, számomra minden munka öröm. A lényeg, hogy ha könyvet írok, ha mosogatok, azt mindig örömmel és teljes odafigyeléssel csináljam. Bárhol dolgoztam életemben, mindig dühített, ha valamelyik munkatársam azt mondta: „Jó lesz ez így.” Ami nem jó, az nem jó. Ha egy mondat suta, akkor akár egy órán át kell gondolkozni, és csiszolni addig, amíg úgy érzem, hogy most már jó. 

A mostani könyv befejezése közben is ezt a maximalizmust követte? 

– Természetesen. És amikor leírtam az utolsó mondatot, tudtam, hogy még nincs kész a könyv. Véget ért az alkotás két és fél éves feszültsége, de még rengeteg csiszolnivaló van a négyszázötven oldalas kéziraton. 

Azt mondta, a kötet megírása egyfajta tartozás is volt. 

– Igen. A feleségem húsz éve időről időre megkérdezte, mikor írom meg a könyvet az édesanyjáról. Halogattam. Könyvet írtam Mezei Máriáról, Szendrő Józsefről, Dajka Margitról, Latinovits Zoltánról. Írtam színésztörténeteket, írtam boros könyvet, történeti visszaemlékezést, de a Ruttkai-könyvtől féltem. Rettenetes feszültség volt bennem írás közben. Beteg lettem, de tudtam, be kell fejeznem a könyvet. Furcsa történet: két műtét között a betegség energiával töltött föl, mert tudtam, hogy 83 évesen be kell fejeznem. Befejeztem. 

Sok legendás színésznek állított emléket a könyveiben. Mit tanácsolna azoknak, akik szeretnének hűek maradni a számukra fontos emberekhez és emlékükhöz? 

– Ide illik Bernard Shaw remek története: fölkeresi őt egy fiatal író, és tanácsot kér tőle. Shaw hosszasan magyaráz neki, mit csináljon, mit kerüljön el, hogyan írjon jó drámát. Az utolsó megjegyzése: „A legfontosabb tanácsom: soha senkitől tanácsot ne fogadjon el.” Én is óvakodnék attól, hogy megmondjam bárkinek, miről írjon, hogyan írjon. Egy a fontos: minden feladatot eltökélt lelkiismeretességgel, százszázalékos odafigyeléssel, odaadással teljesítsen az ember.