Istenek, ősök és sámánok

– Kezdjük fogalmi tisztázással: önben néprajztudóst tisztelhetek vagy antropológust?
– A két fogalom a magyar nyelvben valóban összemosódik. A modern kori tudományok kialakulásakor a gyarmatépítő országok tudósai elsősorban az idegen népek szokásait kutatták; ők az antropológusok. A nemzetépítő országok pedig elsősorban a saját népük szokásaiban mélyedtek el, foglalkozásuk néprajzkutató.

– Ön tehát kivétel, egy nemzetépítő nép antropológusa… Talán nem véletlenül találta meg a hivatása: édesapja, Vargyas Lajos népzenekutató volt.
– Édesapám életpályája egy szempontból befolyásolt: a tudomány feltétlen szeretetét és tiszteletét otthonról hoztam. Mint minden fiúgyermek, én is tele voltam kalandvággyal, távoli vidékek felfedezésének tervével.

– Ezt meg is valósította.
– Meg, csak nem állatokra vadásztam, hanem távoli emberek szokásait térképeztem fel. Abban a szerencsében volt részem ugyanis tizenhárom éves koromban, hogy Párizsban megnézhettem egy erre a témára szakosodott múzeumot. Attól kezdve nem volt kérdés, mit kezdek magammal.

– A kívülálló úgy gondolja, hogy minden antropológus néprajzos álma a pápuák szokásainak a kutatása, hiszen ősi kultúrájuk a legérintetlenebb.
– Hadd oszlassak el egy félreértést. Akár néprajzosnak neveznek valakit, akár antropológusnak, az alapvetően mindig a jelent kutatja. Ebből némileg vissza lehet következtetni a múltra, ám ez a talaj roppant ingoványos, írásbeliség híján csak sötétben tapogatózunk. De hogy kérdésére válaszoljak, néhány hónapig én is jártam a pápuák között.

– Elég kevésnek időnek tűnik.
– A kutatások terepét általában meghatározza, hogy milyen a két ország közötti kapcsolat. Mivel Új-Guineával gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs Magyarországnak, nekem sem sikerült hosszabb ideig ott maradnom.

– A vietnamiakkal viszont egy időben megbonthatatlan és örök barátságot kötöttünk… Ennek révén került ön is a távol-keleti országba?
– Lényegében igen. Mint ahogy Kínába és afrikai országokba is. Ez így rendben is van, a terep, ahová ösztöndíjat kaptam, rendkívül gazdag volt néprajzi szempontból.

– Hogyan kell elképzelni a munkáját? Mégsem kopoghat be az egyik hegyi törzs főnökéhez, mondván, én most benneteket kutatni foglak…
– Valóban, először is meg kell szerezni az engedélyeket. Ezt a két ország tudományos akadémiái egymás között rendezik. Vietnam szocialista ország, így az egy párt a központból lecsatornázza a helyi szintre, hogy érkezem.

– Ők viszik ki a helyszínre?
– Kivisznek, bemutatnak a helyi elöljárónak, és elmondják érkezésem célját. A helyiek szeretettel fogadnak, és néhány hónapra az életük részévé válok. A brú törzsnél 1985 és 89 között négy részletben összesen másfél évet töltöttem.

– Mit kell tudnunk a brúkról?
– A nyolcvanmilliós Vietnam 54 nemzetiségének egyike a brú, amely a vietnami Kordillerák hegyei között él, körülbelül 50 ezren itt, a laoszi oldalon pedig még 70 ezren.

– Megérkezik tehát a kutató, és – vélem – egy kukkot sem tud a helyiek nyelvéből.
– Helyesen véli, éppen ezért a munka a nyelv tanulásával kezdődik. Ez igen keserves, mivel a brúknak nincs írásbeliségük, úgy kellett tanulnom a nyelvüket, mint a gyereknek az anyjától.

– És sikerült?
– Maradjunk abban, hogy igen. Utolsó akkori utam végén egy 26 órás életútinterjút készítettem a szállásadómmal. Ahhoz pedig mindenképpen elég a nyelvtudásom, hogy a hétköznapjaikba kapcsolódva a születéstől a halálukig feltérképezzem, minként élnek.