Miért beteg a magyar sertés?

Nos, Magyarországon jó negyedszázada még csaknem egy disznó tartotta magával egyenrangúnak hazánk minden egyes lakosát. A KSH 2008. augusztus elsejei állatszámlása szerint viszont sertéseink száma az eltelt idő alatt 3,7 millióra apadt. Az abrakfogyasztó jószágok száma a háborús időkben, 1942-ben volt ennyi. A zuhanást az teszi kissé pikánssá, hogy Magyarország az egyre többször – így az idén is – több millió tonnányi abrak-, főként kukoricafelesleggel birkózik.
Az árak is szélsőségesen hullámzóak. A tengerié például 2007 és 2008 fordulóján még tonnánként 60 ezer forint volt, ami bő fél év múltán a harmadára apadt. A hízókért pedig a drága kukorica idején keveset fizettek, most az olcsó termény idején viszont kedvező a disznó ára. Az elképesztő kilengéseket az „előre kiszámítható agrárárak” hiedelmében végrehajtott uniós csatlakozás inkább gerjesztette, mint mérsékelte volna.
A magyar sertés minden kétséget kizáróan beteg. Vajon mit tesznek másként a sertéshústermelésben (is) mintának tekintett dánok. A dunántúlnyi területű ország gazdálkodóinak egységes és profi az érdekképviselete van, a Dán Mezőgazdasági Tanács. A sertéstenyésztő gazdák tulajdonában működnek, a 19. század vége óta háborítatlanul fejlődő-egyesülő szövetkezeti vágóhidak és feldolgozó üzemek. Ezeken évente 25 millió sertés végzi földi pályafutását, majd gusztusos élelmiszerként kerülnek a világ igényes fogyasztóinak asztalára. A több mint húszezer termelő tulajdonában lévő sertésipar az ottani kiskereskedelmi hálózatok és bevásárló központok kőkemény tárgyalópartnere. A sertéstartók év végi meglepetésként többnyire kapnak egy kis karácsonyi pénzt a húsipartól, mert a nyereségen való osztozkodásba az igazgatóságban lévő képviselőik is beleszólhatnak.
Magyarországon a tízmillió sertés idején még működött a rendszerváltás előtti mezőgazdasági modell. A sertések felét akkor a téeszekben és az állami gazdaságokban hizlalták, a másik felét pedig a háztáji gazdaságokban. Napjainkra a kistermelők ólai kiüresedtek. A kisemberek zömének végleg elment a kedve a sertéstartástól.
A hazai sertéságazatban nagyon nagy változások történtek az utóbbi másfél évtizedben. Jelenleg a termelők alig öt százaléka állítja elő a sertéshús hetven százalékát. A versenyképes termelés egyre nagyobb telepeken zajlik. Termelői tulajdonú sertésfeldolgozó nincs, a hivatalosan működő 40-50 vágóhíd - tíz éve még több mint száz volt - pedig külön-külön tárgyal a kereskedőkkel, így könnyen megoszthatóak és kijátszhatóak.
Külön téma a feketekereskedelem. A nyilvánosan elismert 25 százalékos aránnyal szemben, a sertésgazdaságban járatos szakértők országosan harminc-negyven százalékra, a fővárosban pedig még ennél is többre becsülik a számla nélküli sertéshús-forgalmazást. Az mondják a világon nincs annyi ellenőr, aki képes lenne a több száz eldugott, illegális vágóhíd ténykedését nyomon követni. Lazának tartják az uniós alapjogok egyikének, az áruk szabad mozgásának jegyében Magyarországra özönlő hússzállító hűtőkamionok ellenőrzését is.
Mindezek okát legtöbben az élelmiszerek nemzetközi viszonylatban magas, húsz százalékos általános forgalmi adójának tulajdonítják. A számla nélküli kereskedelmet ilyen különbségért már érdemes megkockáztatni. Felmerült már az áfa csökkentésének gondolata is. Csakhogy úgy vélik, ennek hatása nem jutna el a fogyasztókig, mert a mérséklést a kereskedelem egyszerűen „lenyelné.”