Libatömés: újratöltve

Szögezzük le: bárki, aki azt mondja, hogy a tömött liba jól érzi magát, az hazudik. A tömött liba egy rettenetesen beteg állat, záros időn belül feldobná a pacskert, ha le nem vágnák. Az e körül zajló állatorvosi vita cinikus maszatolás, melynek során a fekáliáról próbáljuk bizonyítani, hogy az bizony illatos őszibarack.

A Négy Mancs létrehozott egy listát, amelyen szerepeltek azok a cégek, amelyek nekik, a Négy Mancsnak, büdösek. Az alapítvány több dologban is hazudott vagy csúsztatott a honlapján, de alapvető állításában nem tévedett: a tömött libának rossz. Az ő elveik szerint az, hogy ezek a libák ne szenvedjenek, fontosabb annál, mint hogy egy komplett gazdasági ágazat, vele a munkahelyek megmaradjanak. Ez egy érvényes álláspont, nincs benne semmi kivetnivaló.

Viszont amikor azt állítják, hogy ha nincs tömés, akkor az ágazatban dolgozó embereknek lehet munkát adni, csak akarni kell, az pont ugyanolyan cinikus hazugság, mint azt mondani, hogy a tömés nem kínozza az állatot. Ha nincs máj, azzal megszűnik az ágazat. Húsliba azután sem kell több, pláne nem szabadtartásos. Nincs termék, nincs munkahely. Hogy ez ellen tiltakozik a Hungerit, a szakma, a termelő, a munkavállaló, az meg az ő érvényes álláspontjuk, nincs benne semmi kivetnivaló.

Mellékszál az ügyben, hogy a Négy Mancs a német húsliba-nevelőket, vagy a libákat védi-e. Kétségtelenül mutatnak jelek abba az irányba, hogy az állatvédők hevülete legalábbis kapóra jön a Hungerit német riválisainak. Kampányról lévén szó, mégsem fontos, hogy áll-e valaki a Négy Mancs mögött. Tevékenységük sikere azon áll vagy bukik, hogy elveiket pusztán szavakkal, képekkel el tudják-e fogadtatni a fogyasztóval: ha gondolataiknak nincs társadalmi támogatottsága, akkor minden nap írhatnak egy feketelistát, mégsem tudnak hatni egyetlen bevásárlóközpont beszerzési politikájára sem.

Vagyis a kérdés végső soron a mi fejünkben dől el: állatkínzás, vagy tömeges munkanélküliség? 

A liba jóléte mellett kardoskodónak fel kell vállalnia, hogy elvei miatt hajlandó lenne több ezer ember megélhetését tönkretenni, és semmit sem adni helyette. Aki a megőrzendő munkahelyekkel érvel, azt kénytelen elfogadni, hogy ezzel milliónyi önálló élőlény ipari méretekben történő, napi kínzásához járul hozzá. Nem ér kisebbíteni a döntés negatív következményeit, ez a dolog lényege: ha az egyiket választjuk, a másikat nem.

A választás csak úgy lehetséges, ha van valamiféle elvrendszer, ami alapján a hasonló döntésekben eligazodunk. Mivel itt nagyon lecsupaszított problémáról van szó, az a választóvíz, hogyan tesszük fel a végső kérdést. Mi a fontosabb, az ember, vagy az állat jóléte? A válasz erre a kérdésre csak az lehet, hogy az ember jóléte fontosabb. Kit kell inkább megvédeni: a gyengét, vagy a nála is gyengébbet? Jóérzésű ember nem mondhat mást, mint hogy a gyengébbet – ez esetben a libát.

A baj nem az, hogy a két gondolkodás nem fér össze. Hanem az, hogy mindkettő maga felé hajlítaná a tényeket. Ha a tömés mellett foglaltunk állást, akkor a Négy Mancs „idegen érdekek kiszolgálója” lesz, a Hungerit a vágás újraindításakor „visszaveszi az elbocsátott alkalmazottait” – holott nyilvánvalóan csak bizonyos  százalékukat veszi vissza – és a „tömés nem állatkínzás”. Ha a tömés ellen vagyunk, akkor „szabad tartásról”, meg „kézi tömésről” hőzöngünk, mikor ez a jelenlegi piaci körülmények között nyilvánvalóan kivitelezhetetlen és versenyképtelen. Ötven centis acélcsőről, egyedi ketreces tartásról beszélünk, mikor ma Magyarországon nyilvánvalóan nem ez a gyakorlat. Onnantól, hogy megtaláltuk az elveinket, azt is eldöntöttük, hogy hazudni és manipulálni fogunk azért, hogy véleményünknek másokat is megnyerjünk.

Valahol itt rontottuk el.