Ritka, mint a fejőstehén

Nem gazdag, de emiatt cseppet se emészti magát. Azon viszont már el-eltűnődik, hogy mi lesz holnap. Mert a faluból menniük kell, az a szűk kis porta egyszerűen nem bír ennyi jószágot. Hortobágy községet ugyanis hajdanán nem úgy tervezték, hogy majd ott a lakók gazdálkodni is fognak. Szép, szocialista mintafalunak szánták: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Az apró telkek azóta se tágultak, Virág Sándor portája is akkora, mint mikor vette, ’82-ben. Minden létező helyen istállók, szénakazlak, tehenek, tyúkok, kacsák – de már nem sokáig. Ha Isten is úgy akarja, még az idén nagy fába vághatja a fejszét. A Hortobágy folyócska másik partján, Mátán felépítheti azt, amire mindig is vágyott: egy igazi, önálló tanyát. A telek már megvan, rajta egy fél ház is, és most azon töpreng, hol legyen majd az istálló, az ól, a gépszín.
Máta gyakorlatilag a Hortobágy szíve. A turistákat is idehozzák, hogy igazi pusztát mutassanak nekik. Virág Sándort azonban nem a puszta látványa csábította ide. Hanem az, hogy leendő tanyája egy kicsit puszta is, de egy kicsit falu is, egy kicsit a múlt, de egy kicsit a jelen is.
– Meg talán a jövő! – emeli fel figyelmeztetően az ujját, amikor kilépi nekünk a leendő épületek alapját. – Van egy kis földünk is, tizenöt hektár, de én továbbra is a jószágra akarok támaszkodni. Úgy higgyék el, a nemzeti parkot leszámítva, énrajtam kívül fejőstehenet nem tart senki Hortobágyon. De a Hortobágyon, a pusztában se, pedig az nagy, van hetvenezer hektár, és összevissza lakják vagy kétezren.
A pusztát persze szereti, azt nem adná semmiért. De a faluhoz is ragaszkodik. Érthető, hiszen onnan él. A hortobágyiaknak adja el a tejet. Ötvennél is több állandó megrendelőjük van, a felesége a fuvaros. A jószág a férfiak dolga, a tejhordás viszont az övé. Van egy jó erős biciklije, egy biztos vevőköre, melynek tagjai a legtöbbször már kint, a kisajtóban várják a tejet. Ami szinte mindig pontosan érkezik. De csak „szinte”, hiszen Hortobágy is öregszik. Sok az idős, magányos ember, akik alig várják, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót. S ha már az embert várják, illik párt szót váltani velük. Azzal meg megy az idő – úgyhogy egyszer-kétszer azért meg-megcsúszik a járat.
– Százötven forintot kérünk literjéért – folytatja Virág Sándor. – Azt hiszem, ez egy tisztességes ár. Jól járunk mi is, meg a vásárlók is. Ők tudják, hogy tőlünk igazi tejet kapnak, mi meg tudjuk, hogy a felvásárlók még ötven forintot se löknének literenként nekünk. Csak az a baj – sopánkodik –, hogy Mátához Hortobágy kicsit messze van, a szélső házak három kilométerre. Oda már nehezebb lesz biciklivel kihordani a tejet. Pláne télben, mikor leesik a hó, és feltámad a viharos szél.
A télben meg a szélben volt neki is bőven része, hiszen a pusztán élte az életét. Az iskolát nem szerette, ki is vette az apja még idejekorán, de tizenkét évesen már vígan szekerezett, nem sokkal később pedig saját juhnyája volt a karcagi, majd a hortobágyi határban. Szerette azt is, mint ahogy minden jószágot szeret. De a legjobban mégis a lovakért bolondult. Csikós szeretett volna lenni sokáig, másfele forgatta azonban az élet. De nem adta fel. Azt mondja, lesz neki még lova, majd kint, Mátán, a puszta szélén. A tehenek mellett természetesen.