Amerre a róka is jár

Hőségtől reszkető délidőben indulunk az ötvenkét éves Berkes Istvánnal tanyanézőbe. Nem messze innét, a Tisza túloldalán nagyobb fia tehenészetet tart fenn, vállalkozóként. A házigazda felesége, Vera az „agytröszt”: ő könyvel, adminisztrál, pályázatokat ír. A tanya egy része ugyanis a Borsodi Tájvédelmi Körzet része, ezért környezetkímélő gyep- és szántóföldi gazdálkodást kell megvalósítani. Ugyanakkor energiafűzet és akácerdőt is telepítenek.

– Jé, egy kígyó! – sikkantok fel a szikkadt füvön tekergő láttán. Berkes úr legyint az ártalmatlan siklóra, majd kiselőadást tart az ártéri világ csodálatos, védett élővilágáról: a vidrákról, az örvös galambot fészkéből kitúró vércsékről és a siklókról. Mutatja, hogy ezek a kis tavacskák tele vannak hallal, de náluk senki nem horgászik, legfeljebb az unokáik csónakáznak rajtuk. Egy mély árokrendszer után, jó messze tőlünk tehéncsorda hever az ártéri fák hűsében. Reggel meg este a fejőházban leadják a tejüket, a fennmaradó időben pedig úgy élnek itt, mint a vadak. A borjak szopnak, hogy megvédjék a tőgygyulladástól a teheneket. Gazdájuk nem is költ antibiotikumra egy fillért se! A villanypásztoron túl pedig négy, hobbiból tartott ló bóklászik, köztük egy nemrég született kis póni. Berkeséknek valamikor birkájuk, kecskéjük is volt, de már nem bajlódnak velük.

A ház pázsitos előkertje a hintával az unokák birodalma. Az istállók, a tárolók és a baromfiudvar a jószágoké. Berkesék a magyar tarka tehenekből és a pulykákból élnek. Szerényen, de nem rosszul. Napi ezer liter tejet az Alföld Tej szállít el tőlük; a kft.-nek ők is tagjai. Hogy most literenként csak 57 forintért? Sajnos, ez van, biztos lesz jobb is – vonja meg a vállát a gazda. Ám a vágómarháért, a bikákért nem fizetnek rosszul, és ők ennek örülnek. Azért száműzték a holstein-frízt, mert a magyar tarka húsa kelendőbb. Lucerna, széna van elég; valamennyi szemestakarmányt a fia is megtermel, de egy részét venni kell. A szemes termesztéséhez akkora gépberuházás kellene meg hitel, amit ők nem mernek vállalni. Egyedüli gazdálkodók a környéken, akiknek adósságuk sose volt. Gyöngyöst pedig csak maguknak tartanak.

– A fehérnek a bőre nem kék, mint a szürkének. A húsa meg olyan, mint a fácáné! Sokan emiatt váltanak fehérre, pedig egyformán zajosak. Náluk csak a pávák hangosabbak. Nekünk öt van, egyet most vitt el a róka. Szabadon fészkelnek, csak néha látni őket – mondja a házigazda, aki egy csupor kukoricával csábítja magához a pulykákat, köztük az óriási, berzenkedő kakast. – Nagy reményeket fűztünk hozzájuk, tavaly rengeteg volt belőlük. Hirdettük újságban, interneten, de alig jött vevő. Pedig olcsón kínáltuk őket: egy 15 kilós kakast négy-öt ezerért, a tojókat háromezerért, a pár heteseket ezerötszázért. Ők jóval igényesebbek, mint a gyöngytyúkok. Az idén még próbálkozunk velük, de ha nem lesz rá kereslet, felszámoljuk az állományt. Látom, a pávatojást nézi a kezemben! Ennek a tojóját vitte el a róka, a tojást majd keltetőbe teszem. A pulykáét nem kell; ők megülnek a fészkeken, és igen gondosan nevelik a csibéiket.
– Megéri bajlódni ennyi állattal?
– Ez az én világom! Sose mennék városba, hiszen a szomszédos tanyán születtem.