Jeruzsálem halott leányai

De hiszen valaha, az ősködbe vesző múltban rokonok is voltak, mindketten Ábrahám unokái. Csak éppen az egyik apja Izsák, a másiké Izmael volt. Az egyik a törvényes fiú, a másik az elűzött.
Mennyi ideje ennek, háromezer éve? És azóta nincs béke. Persze, a két fiatal lány talán többször is elment egymás mellett az utcán, talán futó meglepetéssel pillantottak egymás arcába: nini, mintha tükörbe néznék. Aztán az egyik megölte a másikat. Nem személyes haragból, de gyűlöletből. Hite szerint még aznap a paradicsomba került ezért. Hogy a másik lány hová került, ki tudja. Ahová az ártatlanok, az áldozatok jutnak. De a másik lány, a gyilkos is áldozat.
Megrázó dokumentumfilmet vetített az m1 Gyász Jeruzsálemben címmel. Francia filmesek eredtek a történet nyomába: 2002-ben egy jeruzsálemi öngyilkos merénylet két tizennyolc éves lány halálával végződött. Ayat al Akhrasból palesztin hősnő lett, Rachel Levyből zsidó áldozat. Sohasem ismerték egymást, a véletlen hozta, hogy Rachel pont akkor pont ott volt. Néhány évvel a tragédia után Rachel édesanyja még mindig nem tud megnyugodni, hosszas habozás és több nekifutás után megkeresi Ayat szüleit. Keresi az okot, azt reméli, valami magyarázatot kap. A palesztin család sem arra nevelte lányát, hogy öngyilkos merénylő legyen, azt mondják, ha tudták volna, megakadályozzák. Megértik a zsidó anyát is, sajnálják a fiatal áldozatot. Így kezdődik a beszélgetés. Eleinte van remény talán még arra is, hogy a két anya összeboruljon. De aztán, ahogy Rachel édesanyja faggatózik, szakadnak fel a sebek. – Elűztek minket saját földjeinkről, földönfutók vagyunk – mondja a palesztin asszony. – De én és a lányom arról mit tehettünk, hát miért kell bűnhődnünk? – mondja a zsidó asszony. – Látja, hogy élünk, semmink nincs, csak a hitünk, hogy visszakapjuk a hazánkat – mondja a palesztin asszony. – De hát ez most már a mi hazánk is – mondja a zsidó asszony. És egyre emeltebb a hangjuk. A palesztin nő egyre keményebb, már villog a szeme, már alig titkolja, hogy büszke merénylő lányára. A zsidó nő pedig semmit sem ért meg a mellette élő nép fájdalmából, veszteségéből. Köszönés nélkül állnak fel és hagyják ott a másikat.
A néző pedig szinte zsibbadtan ül a képernyőn futó stáblistát bámulva. És most érti meg, hogy ennek soha, de soha nem lesz vége, nincs remény.