Nyílt levél dr. F. Zs. szakorvosnak

Eddig a szakorvosi levél, amelyet, ha nem haragszik, helyesírási hibáitól megtisztítva közöltem, és amelyre, ha megengedi, néhány sorban reagálnék is. Mert mindig élvezettel olvasom azokat az olvasói irományokat, amelyeknek szerzői a tényektől nem zavartatva, ámde az újságírói szakmát még csak érintőlegesen sem ismerve ragadnak tollat, író- vagy számítógépet. Ha szabad megelőznöm a XII. kerületi turulszobor problematikáját, elsőként az ön által méltatott személyemmel foglalkoznék.

Erősen tűnődöm, hogy ezt a pökhendi, nagyképű hangot mivel is indokolhatja? Én például egy 60. évében járó újságíró vagyok, aki az egyetemen történelem szakos volt, így hát korántsem biztos, hogy egy súlycsoportban lennénk történelmi múltunk ismeretében. A „mélységekben leledző erkölcsi színvonalamról” pedig, beláthatja, egy engem még csak fotóról sem ismerő szakorvossal nem nyitnék vitát. Levelének ezt a vonulatát tehát azt hiszem, dobhatjuk a szemétbe.

Ami „a nevét sunyi módon elhallgató bértollnok” minősítést illeti, ugyancsak tökéletes tudatlanságáról ad számot. Most nem hivatkozom arra, hogy a világon és Magyarországon az írók mindig is használtak írói álneveket – erről, mármint a magyar írói álnevekről, éppenséggel egy 706 oldalas könyv jelent meg Gulyás Páltól: Magyar írói álnév lexikon, ajánlom szíves figyelmébe –, hanem arra hívnám fel a figyelmét, hogy a glosszákat hagyományosan monogrammal írják alá a szerzők. Ha ön olvasná például az Élet és Irodalmat, vélhetően nem írta volna le ezt a rakás butaságot… Hogy miért is használunk a glosszák alatt monogramokat? – nos, leginkább szerénységből; bár egy ilyen néhány soros fricska, ha elevenbe talál, valódi írói bravúr, hiszen az irónia rövidke fullánkos vesszeje a fegyverünk, de mégis megelégszünk a néhány betűnyi névjelöléssel. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezek alapján ne lehetne visszakeresni a szerzőt, hiszen lám, a főszerkesztőm például azonnal megtalált, s biztosíthatom, ha N. Sz. G.-nek ír levelet a Szabad Földbe, az is elérkezik hozzám.

És akkor a főcsapás, miről is szólt a Háturul? Ha a szakorvos úr tud olvasni, bizonyára belátja, hogy miután nem akartam az önt levélírásra felhatalmazó „több százezer honfitársa” lelkébe beletiporni, a glossza nem a turulmadár politikai helyénvalóságáról szólt, hanem arról, hogy a szárnyas immár jelkép lett: „egy fekete gyászmadár, a rend és a törvényesség elmúlásának hírnöke”. Mert – írtam – ha egy kerület első emberei (korábban Mitnyan, most Pokorni urak) ilyen nyíltan hirdetve megszeghetik a törvényt („amíg én vagyok itt a polgármester, a szobor marad”), akkor ugyan mitől tartson bárki más? Vagyis hát erről, s nem többről szólt, a glossza, a humor, a szarkazmus, az irónia nyelvén.

Most már csak az a kérdés, miért e nyílt levél? Hát azért, szakorvos úr, mert Önt nem találom. Nem tud szakorvos úrról az orvosi kamara, nem előfizetőnk, nincs benne a telefonkönyvben sem. A levele végére meg csak annyit írt, hogy Budapest, 1065. Én magam a Terézvárosban meglehetős ismerős vagyok, de beláthatja, ez a címzés mégis csak kevéske. Pontosan olyan, mintha valaki a címét sunyi módon elhallgatná…

Üdvözli:

N. Sz G.
(Megfejtés: Noszlopi Szücs Gábor. Csak abban
az ominózus lapszámban éppen három glosszám is
megjelent, így az egyiket Sz. G., a másikat N. G.,
a harmadikat pedig N. Sz. G. rövidítésekkel írtam alá.)