Állva eltemetve

A kőkori vadászok tűzrakó helyén csak az égett föld és a hamu jelzi az

ember jelenlétét, eszközök, elejtett állatok csontjai nem kerültek elő.

A több mint ötezer éves rézkori település kemencéinek maradványaiból a

korra jellemező edények cserépdarabjai maradtak fenn. Találtak egy kora

bronzkori települést is, amely körülbelül négyezer évvel ezelőtt élte

virágkorát. Az árkokkal körülvett településrészen jellegzetes,

négyszögletes, veremszerű bemélyedések jelzik az egykori házsorok

helyét. A bennük talált karcsú nyakú, szalagfüles korsókon és a tálakon

még láthatók a korabeli díszítések. A kelta település egyik házának

szögletében egy csecsemő csontváza arra emlékeztet, hogy az ember- és

gyermekáldozat nemcsak a balladákban létezett. A római kori temető

sírjaiban a halottak mellé szórt pénzérmék alapján meg lehet majd

határozni a temetkezések pontosabb idejét. Az Árpád-kori falu

meglétéről szintén kemencék és edények tanúskodnak.
A legtöbb

fejtörést azonban egy XVI–XVII. századi temető feltárása okozta a

régészeknek, ahol a két álló csontvázat is találták. A fiatal nő és

férfi arccal keletnek tekintő testmaradványai csak a keresztcsonttól

lefelé maradtak meg, a többi csont a domboldal pusztulása és a

talajművelés folytán már eltűnt. Vajon ilyen volt-e akkoriban a

temetkezési szokás? Vagy talán büntetésből helyezték őket így a földbe?

A pontos válasz még várat magára.