Iránytű a madárcsőrben

Neves ornitológusok (a madarak viselkedésével foglalkozó kutatók) kísérletsorozatokkal bizonyították, hogy nappal a nap mutatja nekik az utat, annak helyzete alapján képesek meghatározni az égtájak irányát, miközben figyelnek arra is, hogy az adott napszakban hol áll a nap a horizonton. Az éjjel is vándorlók pedig a csillagok állásából tájékozódnak, miközben ők is figyelembe veszik az égi fények változását. Ugyanis – a Föld forgása miatt – a Naphoz hasonlóan a csillagok látszólagos helyzete is változik az idő múlásával. Ezt a változást egy „beépített” belső órával érzékelik, az égtájak irányát pedig egy belső iránytűvel.
A madarak kifinomult érzékelő képességének ténye ma már egyértelmű a kutatók számára, ám napjainkban is tárgya a kutatásoknak, hogy ez pontosan milyen mechanizmusok szerint zajlik le bennük. Német tudósok – galambok tanulmányozásával – nagy lépést tettek előre annak kiderítése felé, hogyan érzékelik a madarak a Föld mágneses mezejét. Kiderült, hogy a galamb csőre iránytűként szolgál, pontosabban annak a fölső részét fedő bőr rejti azt a különös idegrendszeri egységet, amellyel az állat érzékeli a mágneses mezőt. Ez az úgynevezett magnetoreceptor, vagyis az az érzékelő, amelyben a Föld mágneses mezejének hatására idegi érzület keletkezik. Ebben a most kimutatott kétféle vasvegyület (vasoxid) játszik szerepet. Az azonban még továbbra sem világos, hogy mi módon továbbítódnak a mágneses jelek az idegrendszeren át az agyba.
Megvizsgálták a vörösbegy, a poszáta és a házi tyúk csőréből vett szövetmintákat is, és azt találták, hogy az említett vasvegyületek mindhárom madárfajnál azonos arányban vannak jelen. Ez meglepő, mert azt gondolhatnánk, hogy a csak rövidebb távon vándorló, különösen pedig a helyben maradó madarak számára „kisebb teljesítményű” érzékelő is megfelelne, mint a galambé.