Műhold a fejünkre?

A tönkrement műholdakon kívül föladatukat teljesített, üzemanyag nélküli rakéták, továbbá innen-onnan (például az űrállomásról) levált alkatrészek alkotják azt az űrszemetet, aminek eltakarítása egyre sürgetőbb feladat. Tiszta szerencse, hogy a Föld légkörébe kerülve sokuk (a súrlódás következtében föllépő nagy hőben) teljesen elég, megsemmisül – mások azonban részben elhamvadnak ugyan, de nagyobb darabjaik átjutnak a légkörön, és összeégve a Földre zuhannak. Szinte biztos, hogy így jár az az amerikai katonai kémműhold is, amelyikkel nemrégiben szakadt meg az összeköttetés, és amely, ha lassan is, de egyre tart felénk. Részben el fog égni, ám nagyobb darabjai a földfelszínre esnek. Izgalmas kérdés, hogy hová.
Noha a műholdak többsége 400 kilométer magasságban kering, a kémműholdak ennél jóval alacsonyabban, 100-200 kilométeren. Az ok egyszerű: közelebbről jobban meg tudják figyelni a földi célpontokat. Abban a (100 kilométer fölötti) magasságban tanyáznak, ahol bolygónk tömegvonzása még éppen keringési pályán tartja őket, ugyanakkor a fölső légkör keringést fékező, illetve hevítő hatása még éppen nem érvényesül. Emiatt a pályán tartásuk úgyszólván napi feladat: mivel veszélyesen alacsonyan keringenek, időnként be kell kapcsolni a hajtóművüket, hogy magasabbra emelkedjenek. Ám ha az összeköttetés megszakad (mint esetünkben is) és nem jutnak följebb, megindulnak lefelé.
Ilyenkor (is) jól jön, hogy Földünk felszínének mintegy háromnegyedét víz borítja – főleg oda csapódnak be a légkörön átjutott, veszedelmes roncsdarabok. Mint például a már régebben használhatatlanná vált és pályájáról letért („leesett”) Skylab és Mir űrállomások darabjai; az előbbi az Indiai-óceánban, illetve Ausztrália ritkán lakott vidékén, az utóbbi pedig a Csendes-óceánban végezte. Űrszemét mindeddig nem okozott kárt emberéletben – reméljük, ez a most kimúlt kémműhold sem lesz kivétel.