Hazatér a honleány

Egy rendkívüli nő, korát megelőző, független, szabad szellem, elhivatott pedagógus és sokoldalú tehetség, de mindenekelőtt igaz magyar honleány porhüvelye tér haza, hogy immár végső nyugalmat találjon hazája földjében. Különleges sors az övé, regénybe, filmre kívánkozó. A Teleki család a XV. századtól kiemelkedő szerepet játszott a magyar történelemben. A rendkívül tekintélyes és befolyásos, protestáns erdélyi Teleki grófok a XVII. századtól részt vettek az ország kormányzásában is. Blanka grófnő – Teleki Imre és Brunszvik Karolina leánya – 1806-ban született. Festőművésznek készült, évekig tanult Münchenben és Párizsban. Az, hogy a puritán neveltetésű erdélyi grófkisasszony külföldi festőakadémiákon tanult, hogy sok fiatal művésszel kötött barátságot, hogy sokféle tájat és életformát megismert – biztosan hozzásegítette egy szabadabb, befogadóbb világlátáshoz.
Amikor 1843-ban visszatért Pestre, őt is magával ragadta a reformkor lelkesedése. Csatlakozott nagynénjéhez, Brunszvik Teréz grófnőhöz (ő volt Beethoven beteljesületlen szerelme, a Halhatatlan Kedves), aki addigra elkötelezte magát a gyermek- és nőnevelés ügye mellett. Blanka is ezt választotta hivatásául: 1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott főrangú lányok számára Pesten, a mai Szabadság téren. Ez az intézmény volt az első szakszerű leányiskola. Kiváló tanárokat szerződtetett, mint például a fiatal történelemtanárt, a szabadságharcban később elesett Vasvári Pált. (A korabeli pletyka szerint a nagy korkülönbség ellenére gyengéd szálak fűzték őket egymáshoz.) De a többi tanár is jeles személyiség volt. A bentlakásos intézet vezető nevelőnője Leövey Klára volt, aki igaz harcostársává, majd rabtársává vált példaképének, Blanka grófnőnek.
A márciusi forradalom hírét Teleki Blanka lelkesen, boldogan fogadta, tanítványaival az utcára tódultak. Aztán, ahogy a dolgok rosszabbra fordultak, 1848 végén kénytelen volt intézetét bezárni, majd Leövey Klárával együtt Debrecenbe követte a kormányt. Sok pénzzel támogatta a szabadságharcot, s minden szavával, minden tettével kiállt mellette. A bukás után szatmári birtokán bujdosókat rejtegetett, tiltott könyveket terjesztett, gyűjtötte a szabadságharc ereklyéit.
A „kor egyik legveszedelmesebb lázadóját” 1851-ben elfogták. Két évig raboskodott saját intézetével szemben, az Újépületben, majd tíz év várfogságra ítélték. Egy darabig barátnőjével, Leövey Klárával együtt raboskodott. Végül, 1857-ben általános amnesztiával szabadult a kufsteini várbörtönből, majd Párizsban, nővérénél talált menedékre. Küzdelmes, hősi élete itt ért véget, ötvenhat éves korában.