Mentik az Aral-tavat

Valaha évi negyvennégyezer tonna halat fogtak az Aralban és dolgoztak föl Mujnak városában (az egykori Szovjetunió legnagyobb halfeldolgozó üzemében). Mára a víz 100-150 kilométerre került a hajdani partoktól, a halászat megszűnt, halászfalvak tucatjai tűntek el a térképről.
A nagy ötlet az ötvenes évek végén született: ültessünk gyapotot! Nem számít, hogy ebben a félsivatagban alig hull csapadék, sem az, hogy igen vízigényes a gyapot, hiszen itt az Aral-tavat tápláló két folyó, az Amu-darja és a Szir-darja, majd abból öntözünk! Így is lett, és évtizedek alatt szép lassan úgy ellocsolták a folyók vizét, hogy ma már egyik sem éri el a tavat. Nem csoda, hogy összezsugorodott: az 1960-as mintegy 69 ezer négyzetkilométeres kiterjedése kevesebb mint a felére, 27 ezerre csökkent.
Napjainkra a tó két részre szakadt: az északi Kis-Aral- és a déli Nagy-Aral-tóra. Megmentésén, pusztulásának csökkentésén már régóta fáradnak a kutatók. A kézenfekvő megoldás, az öntözés mérséklése-megszüntetése a tápláló folyókon nem jöhet szóba, mert a gyapot fontosabb. Más, mérnöki megoldás után kellett nézni. Így született meg egy duzzasztógát terve, amit – világbanki pénzből – 2005-re meg is építettek a Kis-Aral-tó déli csücskében, és vele elzárták a víz továbbfolyásának útját. A duzzasztás áldásos hatása most kezd megmutatkozni: a már kiveszőben lévő, csak az Aral-tóra jellemző halfajok egy része ismét szaporodásnak indult. Félő viszont, hogy az itt jól sikerült  beavatkozás még tovább gyorsítja a lejjebb fekvő déli Nagy-Aral-tó kiszáradását.