Újra akcióban a gladiátorok

Minden úgy történik majd, mint a véres kezű római császárok idején: eredeti kosztümökben és harci fölszereléseket viselve küzdenek egymással a harcosok. Ennek jegyében a kardok mellett a háromágú szigonyok, lándzsák és hálók is föltűnnek az arénában. Az összecsapások szigorú koreográfia szerint zajlanak, szakasztott úgy, ahogy az ókori szerzők megörökítették, azzal a nem kis különbséggel, hogy itt nem folyik majd vér. (Vagy ha mégis, az nyilvánvalóan művér lesz.)
Kétezer éve még „vérszagra” gyűlt a tömeg a Colosseumba. Ez volt ugyanis az egyik legfőbb szórakozás abban a rabszolgatartó társadalmi rendszerben, amely ilyen kihívóan vette semmibe az emberi élet értékét, s ahol az emberhalál cirkuszi látványosságnak számított. A gladiátorokat úgy igyekeztek kiképezni, hogy küzdelmük a lehető legnagyobb élményt, örömet okozza a közönségnek. Ennek részeként megtanították őket arra is, hogyan kell meghalni. A nézők ugyanis az önfegyelmet becsülték a legtöbbre: ha a halálra váró harcos utolsó pillanatáig ura tudott lenni önmagának. Amely elvárásnak Ciceró, a korabeli író, filozófus és politikus így adott hangot: „Gyűlöljük a gyenge, könyörgő gladiátorokat, akik kinyújtott kézzel kunyerálnak az életükért.” Mondta ezt a híres római, kényelmes páholyából a küzdőtérre letekintve…
Az ötletnek azonban ellenzői is akadtak a városi képviselő-testületben, mondván: mindez méltatlan a rabszolgaként elpusztult emberek ezreihez, sokkal megfelelőbb eszközök is lennének e tragikus sorsok fölidézésére. A képviselők többsége azonban az elképzelés mellett áll: jöjjenek a gladiátorok!