Sötétségből a fényre

Mit kezdhet a három maradékkal, a puszta szaglással, ízleléssel és tapintással? Helen Keller példája bizonyítja, hogy nagyon is sokat. Az ő valóban csodálatos élete a „tanú” arra, hogy emberfeletti akarattal ki lehet törni a végtelen magányú csöndes, sötét világból. Minderről egy magyarul nemrég megjelent könyvből, a Szakadékból a fényre című önéletrajzából tudhatunk.
Az 1880-ban Amerikában született Helen Keller világra jöttekor még egészséges volt, ám tizenkilenc hónapos korában súlyos beteg lett, amelynek következtében megsüketült és megvakult. Hét évig élt így magába zártan, amikor belépett az életébe Anne Sullivan, a fiatal nevelőnő, aki hosszú, kitartó és áldozatos munkával kinyitotta a lelkét a világra, megtanította írni, olvasni, számolni, sőt még beszélni is – kapcsolatuk 49 éven át tartott. Olvasáskor a nevelőnője a kezébe rajzolta a könyv betűit, s benne így álltak össze a szavak és a mondatok. Mások beszédét pedig úgy „hallgatta”, hogy ujjaival érintette a hangot adó ajkait és a torkát, s az eltérő hangrezgések, valamint az ajkak mozgása útján érzékelte, illetve azonosította a hangokat.
Helen Keller főiskolai diplomát is szerzett, világhírű író, sőt szónok lett, neves politikusokkal, írókkal, művészekkel találkozott és levelezett. Fölkarolta a fogyatékosokat, pénzt gyűjtött a képzésükhöz. Az 1900-as évek legelején még politikai szerepet is vállalt: jó tíz éven át az Amerikai Szocialista Párt tagjaként támogatta a munkásosztály ügyét. Egy gazdag életút után, 88 éves korában érte a halál.
Annak bemutatására, ki mennyit „lát meg” a világból, álljanak itt Helen Keller sorai, amit az után vetett papírra, hogy egyszer megkérdezte az erdei sétáról visszatérő barátját, mi szépet látott, s aki erre azt felelte: semmi különöset. „Megdöbbentem a válaszon. Én, aki nem látok, százféle érdekes dolgot találok puszta tapintással… Tavasszal reménykedve érintem meg a fák ágait, bimbót keresve… Néha, amikor gyengéden ráteszem a kezem egy kis fára, érzem, hogyan borzong boldogan a teljes erejéből csattogó madárdaltól. Csöndes, figyelő testemmel a hangok miriádját hallom és fogom föl: a gallyak halk ropogását, amikor a madarak odaszállnak, a fű ingását, amikor a rovarok szárnyai súrolják, a bogáncs ezüstös susogását. Hallom mindezeket, bár a csöndben élek.”