Tavat nyel a Szahara

Geológusok következtetése szerint hatezer évvel ezelőtt még a négyszázezer négyzetkilométert is elérhette a tó kiterjedése. Vízutánpótlásának forrásai a júniustól augusztusig tartó, bő csapadékot hozó monszunesők voltak, illetve a tóba torkolló két legnagyobb folyó, a Logone és a Chari vize. Évezredeken át tartó lassú és fokozatos elsivatagosodása az utóbbi évszázadban nagy lendületet vett; a kiszáradó tómeder a tőle északra fekvő, hatalmas kiterjedésű homoksivatag, a Szahara része lett.
A kutatók szerint a baj akkor kezdődött, mikor a tó körül élő lakosság szerte a partok mentén földművelésbe, illetve állattenyésztésbe fogott. (Addig csak halászták a tavat, s ez volt a környéken élők fő megélhetési forrása.) Amiatt pedig, hogy a korábban a tó körül burjánzó növényzetet legelőként használva drasztikusan lepusztították, a visszamaradt gyér növénytakaró már nem volt képes elegendő nedvességet visszajuttatni a légkörbe ahhoz, hogy a monszunesők kialakulhassanak.
Mivel egyre kevesebb eső esett, ezért – hogy az állattenyésztést fönntarthassák – egyre inkább kiaknázták a tóba ömlő két folyó vizét: hatalmas erőműveket emeltek azokon, illetve szerteágazó öntözőrendszert építettek ki. Igen ám, csakhogy a monszunesők hiányát a Logone és a Chari is megérezte, és a dolog vége az lett, hogy az eredetileg tervezett 700 négyzetkilométernyi mezőgazdasági területből csupán csak hét négyzetkilométerre lett elég az öntözővíz.
A négy érintett ország most egy nagy és költséges beavatkozáson töri a fejét, hogy megmentse a Csád-tavat: a Chari folyón át a bővizű Kongóból pumpálnának vizet belé. Nagy kérdés azonban, mi lesz, ha ettől a Kongó is „kimerül”…