Madarak módjára

A Porosz Királyság Anklam nevű városában látta meg a napvilágot 1848. május 23-án, egy nyolcgyermekes posztókereskedő első fiaként. Öccsével, Gustavval már kisgyermekként csodálva figyelték a madarak szárnyalását. Elhatározták, hogy fényt derítenek a repülés titkára. Akkoriban még az a nézet uralkodott, hogy az ember soha nem lesz képes repülni. Egy francia fizikus kiszámította, hogy ehhez 3400–4300 méteres szárnyakra lenne szükség, melyeket ráadásul igen gyorsan kellene mozgatni.
Fittyet hányva a közvélekedésre, a testvérek 1862-ben lécekből, vékony deszkákból négyméteres fesztávú szárnyat készítettek, mellyel repülni szerettek volna, de nem jártak sikerrel. 1867-ben fából, zsinórokból és libatollakból elkészítették második repülőszerkezetüket, a ­lábbal működtethető csap­kodó­szárnyast. Egy gerendára felfüggesztve próbálták ki, és a működése közben meglepő módon 40 kp-os emelőerőt mértek – írja a Képes Repülés.
Felsőfokú tanulmányai végeztével Otto 1870-ben gépészmérnök lett. Önkéntesként részt vett a porosz–francia háborúban, majd hazatérve, öccsével újult erővel vetették bele magukat a repülés kutatásába. Egy iskola tornatermében kísérleteztek mesterséges szárnyakkal, majd mikor úgy érezték, már kellő ismeretekkel vértezték fel magukat ahhoz, hogy elkezdhessék a szabadban végzett próbákat, madár alakú sárkányokat készítettek és eregettek fel a közeli síkságon az ott dolgozó földművesek nagy ámulatára. A sikeres repülések meggyőzték őket arról, hogy nem szükséges a modellek szárnyait madarak módjára mozgatni, hanem azokat ügyesen kormányozva is lehet velük vitorlázórepülést folytatni.

A Lilienthal fivérek 1889-ben tették közzé A madarak röpte, mint a repülés művészetének alapja című könyvüket, melyben összegezték az addigi tapasztalataikat és elméleti eredményeiket. Ezek egyik máig érvényes tétele a felismerés, hogy a madarak mindig a széllel szemben szállnak fel és le, s a szárnyat ívelni kell ahhoz, hogy felhajtóerő keletkezzék.
A különféle méretű modellekkel végzett kísérletek után elkészítették azt a szerkezetet, mellyel szerintük már ők is a levegőbe emelkedhetnek. Az első kísérletre Gustav vállalkozott 1891 tavaszán, de a szél még a földön belekapaszkodott a gépbe és összetörte. A fiatalember ekkor megelégelte a repüléssel járó veszélyeket, a sikerek mellett gyakran előforduló kudarcokat, és befejezte ez irányú pályafutását. Otto azonban nem adta fel ilyen könnyen. Textilszövetből és fűzfavesszőkből megépítette a ma ismert sárkányrepülőkhöz hasonlító merev szárnyú szerkezetét. 1891-ben szállt fel vele először, majd ezt a sikeres próbálkozását számos újabb gép és sok-sok repülés követte.
1893-ban összehordatott egy 14 méter magas mesterséges dombot otthona közelében, és ott végezte kísérleti repüléseit óriási közönség előtt. Később a mai siklóernyősökhöz hasonlóan magasabb hegyek lejtőin nekiszaladva ugrott a levegőbe. Egyre távolabb ért földet, kedvező esetben akár 240 méterre is eljutott. A következő években további siklógépeket épített, szeretett volna még messzebbre repülni. „Leírhatatlan élvezet napsütötte lejtők fölött, magasan suhanni: vajpuhán, hangtalanul, csupán a szél zsong a huzalokon, mintha megannyi távoli hárfa zenélne” – vallott feljegyzései­ben az élményeiről.
Tisztában volt kísérletei veszélyességével, gépeinek elején ezért biztonsági ütközőt is alkalmazott, amely a leszállás utáni orra bukás esetén felfogta a becsapódás erejét. Szerkezeteinek kialakítása lehetővé tette, hogy baj esetén a levegőben a vázat elengedve, azokból lefelé kicsusszanjon. Ilyen többször is előfordult vele, de az efféle malőröket kisebb zúzódásokkal mindig megúszta.
A végzetessé váló utolsó repülése során, 1896. augusztus 9-én egy hirtelen széllökés következtében – amit a sebességét elvesztő, áteső gépével már nem tudott kellően korrigálni – mintegy 20 méter magasból lezuhant. Súlyos gerincsérülést szenvedett, amelybe másnap belehalt. A soha nem igazolt, de rá jellemző legenda szerint utolsó még érthető szavai ezek voltak: „Kisebb áldozatokat meg kell hozni.”
A rendkívül bátor német mérnök nem is kicsi, hanem a legnagyobb áldozatot hozta a jövőért. Sokan a repülés atyjának tartják, aki utat mutatott a következő generáció számára. Módszereit, eredményeit megosztotta, számos cikket írt a repüléseiről. Amikor megkérdezték, hogy miért teszi közkinccsé a tapasztalatait, így válaszolt: „Mindent egymagam nem találhatok fel, ezért inkább segítőtársakat keresek, hogy minél gyorsabban előrejuthassunk a repülésben.” Később a Wright testvérek az ő sikeres kísérleteinek hatására fordultak a repülés felé és használták fel számításait a saját munkájukhoz.
Lilienthal a világon elsőként gyártott és értékesített siklógépet mások számára is. A washingtoni The National Space and Air Mu­seumban megtekinthető a 11-es számú eredeti modellje, valamint a bécsi Technikai Múzeumban is látható egy általa készített gép.