Magyar színésznek lenni misszió

Egy gazdálkodó és egy felszolgáló házasságon kívüli kapcsolatából született a Békés vármegyei Endrődön. Nevelőapja, Rózsahegyi Ödön színész nevét kapta a kis Kálmán, akinek csodálatos gyermekkora volt: iskolába sem íratták be, írni-olvasni anyjától tanult, mert a vándorszínész-társulattal állandóan utaztak. „Faluról falura jártunk – szép időben, rossz időben, hol szekéren, hol gyalog, fagyban, sárban, hóban, hordókra épített színpadon, kocsiszínben, kocsmák ivójában – nagy nélkülözések között, de rendíthetetlen hittel hintettük a magyar szót (…) a színészetnek minden lépcsőjét bejártam (…) játszottam, színlapot árultam, összeszedtem a kellékeket, széket, padokat, lócákat pakoltam, és sokat, nagyon sokat koplaltam, és nagyon keveset aludtam” – írta visszaemlékezésében. 

Már egész pöttöm korától színpadra állt, és egyre nagyobb feladatokat kapott, ahogy cseperedett. Minden műfajban otthon volt, szépen énekelt és kitűnően táncolt is. 1892-ben kapta meg a diplomáját a Színiakadémián. Ezután három éven át Debrecenben játszott, majd 1896-ban a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött. 1898-ban került a fővárosi Magyar Színházhoz, amelyet akkor Beöthy László vezetett. Amikor pedig a Nemzeti Színház igazgatója lett, vitte magával Rózsahegyit, aki 1935-ös nyugdíjazásáig kitartott az ország első színházánál, ahol 1923-ban megkapta az örökös tag címet. 

A realista színjátszás híveként hitelesen alakította a népszínművek, parasztdrámák, vidéki környezetben játszódó vígjátékok szere­peit, de emlékezeteset tudott nyújtani klasszikus drámai szerepekben is. Pályakezdőként – Gárdonyi A bor című darabjában – elsőként köpött igazi nyállal a Nemzeti Színház színpadára. A tajtékzó rendezőnek azt mondta: „Bocsánat, rendező úr, ez nem színpad. Ez most Baracs gazda portája!” 

Kabarészínésznek is remek volt: két évig az Apolló művészeti vezetőjeként, 1922-ben az Emke Kabaré igazgatójaként is működött. A háború idején nem léphetett színpadra, ugyanis zsidó anyától született, és nevelőapja is ehhez a felekezethez tartozott. 1945-ben pedig Major Tamás, a Nemzeti kommunista igazgatója akadályozta meg visszatérését a színházba. A színjátszás peremére szorult. Utolsó szerepe a Rokonok Berci bácsija volt a Madách Színházban. 

Kamera elé 1914-ben lépett először, aztán a harmincas évektől folyamatosan számos filmben ért el sikereket: Süt a nap, A cigány, A tanítónő, Állami Áruház, Li­liomfi, Mese a 12 találatról, Micsoda éjszaka. Tehetsége és képességei mögött nyugodt, kiegyensúlyozott családi háttér állt. Felesége, Hevesi Angéla – akit élete végéig Dráginak becézett – irodalmi vénával megáldott, szorgalmas, kötelességtudó asszony volt. Imádták gyermekeiket: Lászlót, Maricát és Zsuzsát. 

Az 1909-ben megnyitott Rózsahegyi magán-színiiskolát feleségével együtt vezette, később színésznő lányuk, Marika vette át az iskola vezetését. A tanítás lényegét így summázta Rózsahegyi Kálmán: „A növendék egyénisége szent és sérthetetlen. A benne lévő képességet felszabadítani, kifejleszteni. Soha nem kényszerítettem rá, ami nem ő. Türelmes, megértő szeretet kell irányukban. Egész szívemmel és lélekkel tanítom őket mindarra, amit ezen a pályán meg lehet tanítani. Igyekszem velük megértetni, hogy magyar színésznek lenni nem pálya, hanem misszió, ami néha akkor is nehéz, ha minden sikerül." 

A kedélyes, mindenki által kedvelt, jó humorú Rózsahegyi Kálmán 1961. augusztus 27-én hunyt el Budapesten. Szülővárosa, a mai Gyomaendrőd ápolja emlékét: a róla elnevezett iskola előtt 2000-ben avatták fel bronzból készült szobrát.