Tervrajz
Gyermekként szinte mindannyian nagy terveket szövünk. Van, aki űrhajósnak, színésznek vagy orvosnak készül, más egy nagy családról vagy világ körüli utazásról álmodik. De vajon mennyire valósulnak meg ezek az elképzelések? Az MCC Ifjúságkutató Intézet friss felmérése szerint a helyzet korántsem egyértelmű, mivel az álom és a valóság sokszor szemben áll.
Kép: A magyar felnőttek esetén félig igazolja, félig cáfolja a gyermeki képzeletet a valódi felelősségekkel járó élet
Kiskori álmaink gyakran tükrözik legbelsőbb vágyainkat és érdeklődési köreinket. Azokat a dolgokat, amelyeket értékelünk, és azokat a tapasztalatokat, amelyeket szeretnénk megszerezni. Például egy gyermek, aki arról álmodik, hogy orvos lesz, természetes hajlammal rendelkezik a tudomány iránt, és vágyik mások segítésére. Ahogy idősebbek leszünk, ezek az álmok jelentős szerepet játszanak identitásunk alakításában. Segítenek azonosítani, mit szeretünk, miben hiszünk és mit szeretnénk elérni az életben. Bizonyos esetekben gyermekkori álmaink válnak felnőttéletünk tervrajzává.
Reményeink és vágyaink alapjáról van szó. A naiv gyerekkori elképzelések legvadabb ötleteink felvillanásai és képzeletünk szikrái. Ahogy idősebbek leszünk, a legtöbben hajlamosak vagyunk ezeket szem elől téveszteni, és egy gyakorlatiasabb utat választunk. Az igazság azonban, hogy az álmok tartós hatással vannak az életünkre, és formálják azt, akivé válunk.
Az MCC kutatása szerint a 15–39 éves magyarok átlagosan 3,1 pontra értékelték egy ötfokú skálán, mennyire hasonlít jelenlegi életük a gyermekkori vágyaikra. A középérték azt mutatja, hogy se nem teljes csalódást, se nem maradéktalan beteljesülést élnek meg. Vagyis a felnőttélet félig igazolja, félig cáfolja a gyermeki képzeletet.
A 15–17 évesek még tele vannak reménnyel. Ők 3,6 pontot adtak saját életük és álmaik közelségére, sőt több mint a felük bizakodóan tekint a jövőbe. Ahogy azonban múlnak az évek, úgy csökken a lelkesedés. A 35–39 évesek körében már csak 2,9 pont az átlag, és mindössze minden harmadik ember érzi úgy, hogy a valóság találkozik gyermekkori elképzeléseivel. A felnőttek harmada határozottan mondja: az életük nem az, amiről valaha álmodtak.
A kutatás szerint a férfiak jóval optimistábbak, csupán hét százalékuk vallotta, hogy élete egyáltalán nem hasonlít a gyermekkori álmokra. A nőknél viszont 37 százalék fejezte ki teljes csalódottságát. Az élethelyzet is sokat számít. A tanulók 3,5 ponttal a legelégedettebbek, a dolgozók 3,1 ponttal már kritikusabbak, az inaktívak pedig 2,9 ponttal a legpesszimistábbak.
Az amerikai adatok sem mutatnak jobb képet. Ott is 3,1 pont az átlag, és nagyjából csak minden harmadik ember érzi azt, hogy élete közel áll gyermekkori álmaihoz. A szakértők szerint az eltéréseket több tényező magyarázza, így fontos faktorok a felnőttkori felelősségek és az anyagi terhek, a gyermekkori vágyak átalakulásai, illetve a változó prioritások és értékek. Az életkörülmények tehát eltéríthetik az embert a vágyaitól.
Nem szabad azonban megfeledkezni azokról, akiknek mégis sikerül. Valaki íróként vagy művészként találta meg önmagát, másnak a családalapítás vagy az anyagi biztonság a gyermekkori elképzelések beteljesülése. A lehetetlennek tűnő vágyak (például szuperhőssé válni) is új értelmet nyerhetnek, sokszor közülük kerülnek ki a tanárok, orvosok vagy szociális munkások, mivel a világ megmentése helyett az emberek segítését választják.
A kutatók szerint az álmok bár részben elhalványulnak, de mindig ott maradnak bennünk mint kulturális örökség. Emlékeztetnek arra, kik voltunk gyermekként, és mit tartottunk akkor fontosnak. Így a kérdés ezek után, hogy ezek tanulságaival mit kezdünk. Mert a sikerben való kételkedés, az álmok megvalósulásának kétségei és a vívódás mindig megmarad, de az igazán sikeresek képesek inspiráció szintjén visszanyúlni a gyerekkori álmaikhoz. Ugyanis nem véletlen ismert a közhely, hogy a dolgok fejben dőlnek el, vagyis céljaink és ambícióink megvalósítására komoly muníciót adhatnak a korlátok nélküli gyerekkori elképzelések.
