Túlélés vagy öngyilkosság?
A brit haditengerészeti HMS Endurance-szerencsétlensége minden idők egyik leghíresebb túlélési története. Azonban egy új kutatás újraírja a száztíz éves katasztrófa krónikáját.
Kép: A legénység tíz hónapig próbálta kiszabadítani a hajót a jég fogságából
A nemzet aranya 2004-ben emlékezetesen kezdődik a jelenettel, hogy a kincsvadászok a sarkkörön túl keresnek egy jégbe fagyott, XVIII. századi hajót, amelyet azért nem találnak, mert a megfagyó és megolvadó hóréteg, illetve a tengeráramlások kiszámíthatatlanná teszik annak hollétét. Valami hasonló történt Sir Ernest Henry Shackleton ír sarkkutató hajójával is, amelyet mindössze három évvel ezelőtt találtak.
Shackleton több mint egy évig tartotta életben 27 fős legénységét a perzselő szél és a fagyos körülmények között, miután a hajó jégbe rekedt az Antarktisz partjainál. Annak ellenére, hogy 1915 januárja és októbere között megpróbálták kiszabadítani az Endurance-t, a hajó végül összetört a jég fogságában, és közel háromezer méter mélyre süllyedt a Weddell-tengerben.
Most, mintegy 110 évvel a zátonyra futása után egy finn kutató új információkat közölt az Endurance-ről. Jukka Tuhkuri, az Aalto Egyetem professzora véleménye szerint a hajó szerkezeti hiányossággal rendelkezett más korai antarktiszi hajókhoz képest, annak ellenére, hogy a kortársak a kor legerősebb sarkkutató hajójának tartották. A fedélzeti gerendák és keretek gyengébbek voltak, a gépház hosszabb, ami a hajótest jelentős részén komoly gyengüléshez vezetett, ráadásul nem voltak átlós gerendák a hajótest megerősítésére. Mindez meghazudtolja azt a korábbi elképzelést, hogy a hajó Achilles-sarka a kormánylapát lehetett.
Az Endurance-t három évvel az utazás előtt Norvégiában gyártották, és eredetileg Polarisnak nevezték el. A 46 méter hosszú fahajót 1914-ben adták el Shackletonnak a küldetésre, amely a Birodalmi Transzantarktiszi Expedíció nevet kapta. Shackleton ezután Endurance-nek nevezte el a hajót, utalva családja mottójára: „Kitartással győzünk.”
Az Endurance legénysége bázist akart létesíteni az Antarktiszon. Az expedíció volt az első, amely átszelte a kontinenst az északi Weddell-tengertől a déli Ross-tengerig. Miután megrekedtek és sodródtak, Shackletonék az Elefánt-szigeten találták magukat. Egy kisebb csoport ezután a dél-georgiai partvidékre hajózott, ahol sikerült kapcsolatba lépni másokkal egy bálnavadász-állomáson, és megszervezni a mentési akciókat.
A greenwichi Királyi Múzeum történészei szerint a hajó fő kormányszerkezetét, a kormánylapátot tartották az elmúlt száz év során a katasztrófa okának. A közvélekedés szerint a jég elborította a kormánylapátot, mivel Shackleton is írta, hogy a jég kettéhasította a kormánylapátot, és kitépte a kormányoszlopot.
Shackleton naplóinak és a legénység tagjaitól származó információknak az új elemzése azonban azt mutatja, a hajót nem arra tervezték, hogy ellenálljon a nyomó jégviszonyoknak, ráadásul Shackleton tudott a hajó hiányosságairól. Egy a feleségének, Emilynek írt levelében írt az Endurance gyengeségeiről, egy norvég hajógyárban tett látogatása során pedig átlós gerendákat javasolt egy másik sarki hajónak.
Tuhkuri (aki részt vett az Endurance-t felfedező expedíción) úgy véli, hogy a mozgó jég és a nyomóerők veszélye, illetve az, hogyan kell egy hajót ilyen körülményekre tervezni, jól ismert volt már Shackleton expedíciója előtt is, ezért kérdés, hogy a kutató miért választott egy olyan hajót, amelyet nem erősítettek meg megfelelően.
A választ Michael Smith, a Shackleton: By Endurance We Conquer című könyv szerzője adhatja meg, aki szerint Shackleton kockázatvállaló típus volt, küzdött az adósságokkal, és a házassága is romokban hevert. Kutatásai szerint Shackletonnak „szüksége volt valamire, amibe belefoghatott, és el akart menekülni”.
Bár Tuhkuri szerint az új információk semmit nem vonnak le Shackleton eredményeiből, az azért kérdéses, hogy miért kockáztatta nemcsak a saját, de legénysége életét is. A kalandor öt évvel később, 47 éves korában szívrohamban halt meg.
