Csak azért is birkanyáj

Jó régen volt ez, még a Ricsével szomszédos szülőfalumban, Kisrozvágyon – emlékszik vissza a harminchat éves, kétgyerekes családapa. – Általános iskolások voltunk a barátommal, és én mindennap náluk lebzseltem. Ők juhászatból éltek, illetve élnek ma is. Tőlük tanultam meg körmölni, elletni, nyírni, gyógyítani, etetni vagy visszaédesgetni az anyjuk által ellökött szopós bárányokat. Láttam, milyen szépen megélnek belőle, így kedvet kaptam hozzá. Amikor bevégeztem a nyolc osztályt, már nekem is volt három kis cumis báránykám. Tehéntejjel tápláltam őket, de az egyik elpusztult. Tizenöt évesen már hét birkát nyírtam, és a gyapjújukért 7500 forintot kaptam. Gondolhatja, menynyire örültem! Tizenhét évesen már 70-80 birkám volt, de legelő híján szanaszét bóklásztak. Aztán megnősültem húszévesen, Ricsére költöztem, és itt kezdtem igazán fejleszteni az állományt. Most kétszáz merinót tartok, és van legelő elég: a házunk háta mögött húsz hektár az anyóséval együtt, ötvenet meg bérelek hozzá. Földünk is van, amin a többi takarmányt termeljük meg.
– A szüleinek sose volt juha?
– Egy darab se! Édesapám az iparban, édesanyám a szomszéd falu varrodájában dolgozott. Én nem szerettem tanulni. A nyolc osztály után csak az ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyamot végeztem el. De a juhászkodáshoz szerintem nem iskola, hanem tapasztalat kell.
– Sok hirdetésben keresnek juhászt. Ilyen kelendőek?
– Fogalmam sincs. Engem inkább a juhok ára érdekel! Olvastam, hogy egymillió körüli az ország juhállománya, de sorra számolják fel a juhászatokat, kicsiket, nagyokat. Mert a kisbárányok ára annyi, mint tíz éve volt, az uniós riválisok miatt. A selejt anyajuhnak se ára, se kereslete, a gyapjúnak szintén. Mire kitanultam a dolgot, mindennek az ára megy lefelé. Az átvevővel nincs gondom, hozzám egy nyíregyházi jár. Kilenc-tízezer forintot kapok egy 30 kilós bárányért, épp egy mázsa táp árát. A tenyészetet selejtezni is kell, viszont 200 forintos kilónkénti áron nem adom el. Levágjuk, megeszi a család meg a rokonság. A gyapjú kilójáért meg annyit adnak, tán 150 forintot, ami csak a nyírás költségét fedezi, ezért nem is foglalkozom vele. Csak a kisbáránnyal. Viszont húsvét után augusztusig 900-ról majdnem a felére esett az ára, és ebből is lejön tizenkét százalék, mert a fejet, lábat hulladéknak veszik. Magyarán: az én kétgyerekes családomat a kétszáz juh nem tudja eltartani, pedig régen hetvenből is megéltünk volna!
– Akkor miből élnek, és miért nem hagy fel velük?
– Abból élünk, hogy őstermelőként a feleségemmel eladásra lucernát, kukoricát, napraforgót, búzát is termesztünk saját és bérelt földön, összesen 58 hektáron. A földalapú meg a gyepgazdálkodásra kapott támogatásból. Mióta Ricsén megszűnt a téesz, ahol háromezer hektárt műveltek, és volt kétezer szarvasmarha meg hatezer juh, minden gazda úgy boldogul, ahogy tud. Van egy lovunk, két hízónk a konyhára, a feleségem közmunkát is vállal. Így élünk. Korábban nagyobb juhállományt akartam. Ma úgy vagyok vele, ennyi is elég, és ha eladok 20 vagy éppen 50 bárányt, jól jön az a pár százezer forint. Most a juh csak úgy van. De legyen is! Ragaszkodom hozzájuk, szeretem őket, és reménykedem, lesz ez jobb is. Igaz, így gondolják a románok is, akik az olcsó hegyi tartással verik lefelé az árakat…