Tulipán a fakoronában

Angliában, a különlegességek kertjében a botanikus professzor, Linné egyik barátja panaszkodott, hogy kétszer is kirabolták a kertjét, és elvitték kertje díszeit, a magnóliákat. Linné – aki számos növény „keresztapja” – azért adta neki a magnólia nevet, hogy tisztelettel adózzon Magnolnak, Montpellier város botanikus kertje igazgatójának.
Az amerikaiak a magnóliák egyik csoportját uborkafának nevezik, mert a még éretlen termések uborkára emlékeztetnek. Egy másik csoportot esernyőfának hívnak, mert a levelek az ágak végén esernyőfélét formálnak. Ezek közül a legkülönlegesebb a nagy levelű magnólia, aminek méteres levelei alá lehet bújni az eső elől, bár maga a fa nem túl magas, a berkenyéhez hasonló méretű. Az uborkafa név megtévesztő, mert ezen a néven a csillaggyümölcs már be van jegyezve a növények könyvében. Ebből a csoportból az örökzöld magnólia – óriáslevelűnek is nevezik – tenyérnyi terméscsoportjával tűnik ki. A nap felőli oldaluk narancsosan piros, de ősszel, mikor lehullanak a földre, megfeketednek. Nem minden magnólia amerikai eredetű, vannak ázsiai fajok is. Virágjuk leggyakrabban rózsaszín vagy piros, az amerikai származásúaké fehér vagy krémszínű, lombfakadás után virágoznak.
A magnóliák mély rétegű, enyhén savas kémhatású talajt, jó vízellátást és párás környezetet kívánnak. A legedzettebbek közé tartozik a japán liliomfa, mely kezdetben bokortermetű, de idővel formás kis fává cseperedik. Húsos szirmú virágai a cseresznye előtt, áprilisban nyílnak.
Az átültetésre ez a faj is érzékeny. A magnóliát kora nyári bujtással – az oldalhajtások íves lefödésével – szaporíthatjuk. A dugványozás nehézkesebb, nyáron is csak szaporítóházban számíthatunk eredésre. Áprilisban ültessük el a csemetét, lehetőleg földlabdásan, északi széltől védett, nem fagyzugos fekvésű helyre. Érdemes tőzeget keverni a földhöz, mert az általában savanyú kémhatású. Teríthetünk belőle a föld felületére is, hogy megóvjuk a tövet a kiszáradástól.