Vakondűző hashajtó

A kutyatejfélék családjába tartozó ricinus (Ricinus communis) afrikai eredetű, a mi éghajlatunk alatt egy-másfél méter magasra nő. Egyéves, gyorsan fejlődő növény, a meleg égöv alatt nyolc-tíz méter magas fává nő, és több évet is megél. Szára hengeres, zöld, sokszor barnás vagy veres színárnyalatú, hamvas bevonattal, belül üreges. Szélmegporzású, virágzata egyaránt tartalmaz női és hím virágokat. A magvak ricintartalmuk miatt erősen mérgezőek. A kipréselt negyvenöt-ötven százalékos olaj nem tartalmaz mérgező anyagot, a gyermekgyógyászatban vérhas, bélgyulladás, hasmenés, hányással járó émelygés és székrekedés ellen már régóta ismert.

A kipréselés után maradt héjrészekből álló maradvány tartalma mérgező. Hajdanában egerek, patkányok elleni védekezésre használták. Gyógyászati célra a magvakat hámozzák és hidegen préselik. Akkor kell vetni, amikor a kukoricát, de előtte érdemes a magot egy napig langyos vízben áztatni, hogy megpuhulva könnyebben csírázzon. A sorok egy méter távolságra kerüljenek, a tő-, illetve fészektávolság nyolcvan centiméter. Egy fészekbe két-három magot teszünk, két-három centiméter mélyre. Ha jól csírázik, egy hét alatt kikel. Megerősödés után fészkenként egy növényt hagyunk. Egy hektárra öt-hét kilogramm vetőmag szükséges.

Melegágyban is nevelhetjük, cserépbe vetve március végén, április elején, és a palántákat május végén ültetjük ki. A ricinussorok között babot, tököt termelhetünk.

A biokertészek szerint a ricinus távol tartja a területről a vakondokat. Dísznövényként közterületen csak úgy alkalmazható, ha a virágzatot eltávolítják, mielőtt magot érlelhetne. Eleinte a termések voltak a díszei, azonban Kováts Zoltán nemesítői munkájának eredményeként ma már az ezüstös vagy bíborszínekben pompázó levelek teszik dísznövénnyé a ricinust.