Azok tették helyesen, akik elmentek repcére nektárt gyűjteni, mert akácvirágzásig kellően fel tudtak erősödni a méhcsaládok. Így tett a szentendrei méhész is, aki minden évben vándorol, hogy minél jobban ki tudja használni a méhlegelőket.
– Régebben elmentem még Vas megyébe, a szlovén határ szélére is, de úgy megdrágult a vándorlás, hogy most már csak nyolcvan-száz kilométeres körzetben mozgok – mondta Árvay-Nagy Imre. – Először Baracskán, a büntetés-végrehajtó intézet területén kezdek, mert ott az őrök odafigyelnek a méheimre. Ez biztonságot nyújt, hiszen máshol gyakran előfordul lopás, rongálás. Onnan megyek Újlengyelbe, az akácvirágzás kezdetére, és ott gyorsan kipörgetem a repcemézet, nehogy megikrásodjon. Fontos, hogy ne kerüljön repce az akácba, mert az is megikrásodik tőle. Onnan Nógrádba utazok, és ha van mustár, még maradok, majd visszajövök a Szentendrei-szigetre hársra, selyemfűre. Onnan újra Baracskára megyek napraforgóra, majd vissza Nógrádba, ahol megvárom a napraforgó-virágzás végét.
– Gondolom, ezzel a méhesházzal egyszerűbb a vándorlás, mint régebben volt...
– Hajdanán még négy-öt méhésszel össze kellett fogni, hogy meg tudjuk tölteni egy teherautó platóját. Sokat köszönhetek Kollár Imre barátomnak, a méhesház megalkotójának, mert találmánya nagyon praktikus és jól kezelhető. Én voltam az első, aki rajta kívül alkalmazza, ma pedig már százötven van belőle az országban. Nekem három van, 220 méhcsaláddal gazdálkodok.
– Miért éppen méhészettel foglalkozik?
– Gépészként dolgoztam, és volt egy kollégám, aki egyszer elhívott magával akácra, hogy segítsek neki rakodni. A mai napig meghatározó élmény volt számomra az akácerdő csodálatos illata, Feri barátom pedig rábeszélt arra, hogy én is méhészkedjek. Egy méhcsaláddal kezdtem több mint harminc éve, aztán fokozatosan fejlesztettem az állományt, s közben a szakmai fortélyokat ellestem a barátomtól.
– De már nem mellékfoglalkozásként csinálja, ugye?
– Volt egy autókarosszéria-műhelyem, és a nyolcvanas évek végére elegem lett abból a taposómalomból. Arra gondoltam, milyen jó lenne mindig kinn a szabadban dolgozni, és máris nekiálltam egy nagyobb fejlesztésnek.
– Nem bánta meg?
– Dehogyis, hiszen nagyon szeretem csinálni! Ez egy olyan szakma, amihez nem mindenki ért, és még ennyi idő után is találkozom új információkkal, tapasztalatokkal. Egyszer majdnem abbahagytam, mert elterjedt a hír, hogy jön egy új károsító, egy atka. Azt mondták, a Szovjetunióban már egymillió méhcsalád pusztult el, és nincs ellene gyógyszer. Megijedtem, és eladtam a negyven családomat. De amikor pakolták fel őket a teherautóra, azonnal megbántam, és vissza akartam adni a pénzt. Nem volt hozzá bátorságom, szégyelltem magam, viszont rá egy hétre vettem két családot, és újrakezdtem az egészet.
– Mi a szép ebben a munkában, hiszen állandóan értékesítési gondokról meg mézhamisításról lehet hallani?
– Az a szép benne, hogy a magam ura vagyok és kinn a természetben. Ugyanakkor látom a munkám eredményét. Szerencsére nekem általában nincsenek értékesítési gondjaim, mert körbetelefonálom a kereskedőket, és annak adom el a mézet, aki a legtöbbet fizet érte. Most az akácméz kilójáért 850, a vegyes virágmézért pedig 650 forintot ajánlanak. Ezek az árak nem annyira nyomottak, mint az elmúlt években voltak. Érdekes módon a bolti árak akkor sem csökkentek, most pedig nőttek. De a legnagyobb gond nem is ez, hanem a hamisítás, hiszen a hatóság szinte tehetetlen.
– Ezek szerint a méhészek ki vannak szolgáltatva a felvásárlóknak?
– Én megengedhetem magamnak, hogy ha nyomottak az árak, nem adom el a mézet, hanem tárolom. Viszont sok méhész annyira tőkeszegény, hogy már a vándorlásra kölcsönt vesznek föl, és ahogy lehet, már pörgetnek is, hogy bevételük legyen.