Nem kamu a magyar emu

– Az emu bizonyára őshonos magyar állat, csak rejtőzködő életet él – mondta Stelcz úr, mikor Lakatos Ferenc emutenyésztő becsengetett hozzá és előállt az ötletével. Ám mialatt ők a viccen nevettek, a Bakonyból nyolcvanhárommillió évvel ezelőtti dinoszauruszleletek kerültek elő, majd elhangzott a feltételezés: a hungaroszaurusznak keresztelt állat a magyar emu ősének tekinthető. S hogy mi történt ezután? Mint a mesében: az emutenyésztő felnevelte, a feldolgozó ledarálta, megfűszerezte, a Magyar Élelmiszer Zsűri pedig mind megette. A hasa nem fájdult meg tőle, így magyar termék lett belőle.

– Láttam emut azelőtt is – fényképen. De milyen madár az, amelyiknek nincs „mellyehúsa”? Élőben szerencsére most sem találkozom vele, nekem csak a farát hozza el Lakatos úr a lajosmizsei farmjáról meg a combját és a hosszú nyakat. Elvállaltam, mert vadhúsban már van gyakorlatom, és szívesen vágok új dolgokba – mondja a szakember, akinek üköregapja óta minden egyenes és oldalági rokona hentes volt. Zsigerből képes hát feldolgozni bármilyen húst, meg a tényt is, hogy hentesdinasztia ide vagy oda, még ma sincs kolbászból a kerítésük. Heti hét és fél tonna hús feldolgozására kaptak engedélyt, ám csak egyre van megrendelésük. Ezért minden lehetőséget meg kell ragadnia, meséli, miközben körbejárjuk a modern telephelyet. Az üzemet betölti a kellemesen füstölt hús illata, amerre nézek, hagyományos és újszerű termékek élvonalbeli technológiával előállítva. A klímakamrában, egy rúdon először azt hittem, denevérek lógnak, de mégsem…

– Ezek bifik, vagyis belekbe töltött emuszínhús. Azért ilyen ráncosak, mert összeaszalódtak, kiszáradtak; de csemegének kiválóak. És elrepülni sem fognak – közli mosolyogva a jó hírt Stelcz úr. Ám ha szárnyuk helyett – ne adja Isten – lábuk kelne, annak nagyon nem örülne, mert kisebbfajta vagyon sétálna ki az ajtón. Az emuhús nagyon drága, egy kiló önköltsége kétezer-ötszáz forint. Miért? Egyszerű matematika: tizennégy hónaposan lesz vágásérett a madár, és addig majdnem annyit eszik, mint egy marha. Nőben szerencsés alkatnak mondhatnánk, mert az előbbiek ellenére súlya csak a hatvan-hetven kilót súrolja. De mielőtt bárki irigykedni kezdene, Stelcz úr megemlíti, hogy a madár az összes súlyából körülbelül tízkilónyit a fenekén cipel – zsír formájában… Hasznos húsa alig több ennél. Mentségére szolgáljon, hogy nem marad egyetlen feldolgozatlan porcikája sem.

– Látja ezt az emukrémet? Három napja kenem vele a lábam, Lakatos úrtól kaptam. Az emu zsírját ugyanis kozmetikai alapanyagként használják fel, mert tele van telítetlen zsírsavakkal. Az én lábam ekcémás, de mióta ezzel kezelem, sokat javult – mondja. A bőrét is vásárra viszik, mármint az emuét: többet fizetnek érte még a krokodilbőrnél is, mert nagyon puha – rodeósruhákat készítenek belőle. Tollából boa lesz, tojásából pedig likőrt gyártanak. Ezek után a húsát akár a kutyákkal is megetethetnék, de akkor sose lenne belőlük szalonna: az emuhús ugyanis zsírban a legszegényebb, fehérjetartalomban és nyomelemekben viszont a leggazdagabb húsfajta. Fekete húsnak is nevezhetnénk, annyira magas a vastartalma.
– A legegészségesebb húsként tartják számon, de jellegtelen. Erősen kell sózni és illatosan fűszerezni. Így viszont azt készítünk belőle, amit csak akarunk.

A bifi mellett így született meg a virsli, majd a magyar emukolbász. Utóbbi egy kicsit paprikás meg fokhagymás is, és hogy ne legyen annyira egészségtelenül aszott: került bele némi – egészen pontosan harmincszázaléknyi – szalonna is. És hogy milyen az íze? Két napja győzködöm magam, de most azért is lemegyek a konyhába, és megkóstolom.