Pincébe vezető tanösvény

Bevallom, eddig jobbára elrobogtam Monor mellett. Persze nem így tettem volna, ha tudom, hogy itt milyen finom borok vannak. De ami késik, nem múlik! Nemrégiben, egy szép nyári délután Papp Jánosnak, a helyi újság szerkesztőjének a meghívására fotós kollégámmal, Andrissal néhány kellemes órát tölthettünk a hangulatos pincefaluban, ahol ezer pince rejti magában a hegy levét.

A Szent Orbán téren Kaltenecker Andrea várt, aki néhány éve végzett az egyetemen, s most bortúraszervezőként hívja fel a figyelmet városa értékeire. Tőle tudjuk meg, hogy az 1400-as években kezdték itt telepíteni a szőlőket, és a gyümölcsöző ültetvényeket még a török hódoltság sem viselte meg. A monori emberhez mindig is hozzátartozott a szőlő, a bor, és aki ezeknek hiányában volt, azt itt gyüttmentnek tartották.

S hogy ezt mennyire vették komolyan, arra jó példa a város címere: ott ékeskedik benne a szőlőlevél. Mindezek ellenére a monori bor nem került be a köztudatba – aminek csak egy oka van: nincs egy jól csengő nevük, egy híres borászatuk, mint például Etyeknek. Minden ugyanis a hírverésen, a reklámon múlik.

De a helyiek optimisták, tíz évvel ezelőtt megalakították a Monor Környéki Strázsa Borrendet, hogy a hegy levét népszerűsítsék, még jobb minőségű borok termelésére ösztönözzék magukat és fellendítsék a borturizmust. Ennek egyik első lépése az volt, amikor tavaly pályázati pénzből létrehozták az ország első olyan borászati tanösvényét, amely a helyi értékek mellett az egész hazai szőlő- és borkultúrába is betekintést enged. Nos, ezen a tanösvényen haladva eljuthatunk olyan hangulatos pincékbe is, mint amilyen a Szabó István Gyuláé.

A harmincéves fiatalember jó példa arra, hogy az ősi mesterség szerencsére nem hal ki. Pedig szerinte ez egy költséges hobbi, hiszen amit keresnek rajta, azt visszaforgatják a termelésbe. A fiatal borász még csak öt éve készít borokat, de olyan szakértelemmel és lelkesedéssel kóstoltatja azokat, mintha már évtizedek állnának mögötte. És közben ilyen figyelemre méltó dolgokat mond:

– Én a magyar fajták nagy szerelmese vagyok. Nem feltétlenül kell világfajtákat termelnünk, azt tudnak máshol is. Most éppen felújítjuk a kéthektárnyi ültetvényünket, és csupa hungarikumnak számító szőlőt, Kövidinkát, Kadarkát, Ezerjót meg Olaszrizlinget ültetünk.

– Oké, fontos a jó fajta, de mi az a pluszhatás, amitől ilyen finomak a boraitok?
– Bár a Kunsági Borvidékhez tartozunk, de a Gödöllői-dombság déli lankáin helyezkednek ültetvényeink. Az altalaj pedig semmiben sem különbözik a szekszárditól, ezt talajvizsgálatokkal tudom bizonyítani. Minden adott tehát, még a napsütéses órák száma is ahhoz, hogy kiváló minőségű borokat termeljünk. És ezt a borversenyeken el is ismerik.

A dísznövénytermesztő végzettségű fiatalember szüleivel közösen műveli a szőlőt. Ők valaha zöldségtermesztéssel és -kereskedelemmel foglalkoztak, de mára csak ez az elfoglaltság maradt nekik. Évente körülbelül ezerötszáz vendéget fogadnak a pince melletti, hajdani vincellérházban, s ez a tevékenységük tulajdonképpen falusi turizmusnak minősül.

– Szobát nem adtok ki?
– Kettőt-hármat nem lenne kifizetődő, csak tizenöt-húszat, de ez óriási beruházás lenne, amire nincs pénzünk. Boraink java része itt, a pincében fogy el. Szájról szájra terjed a hírünk, hogy nálunk jókat lehet enni meg inni. Apu és anyu főz, én mesélek a vendégeknek a hegyről, ha van kedvük, sétálunk a környéken. Úgy látom, jól érzik magukat nálunk, különben nem töltenének el itt egy fél napot.