Ablak az istállóra

Keressük a megadott házszámot Alibánfán – s amikor odaérünk, tétovázunk, hiszen az épület valamikor lóistálló volt, ötven férőhelyes. Igaz, új ruhát öltött, piroslik rajta a tetőcserép, és az ablakok, az ajtók is újak, a környezete pedig rendezett, szép virágoskerttel.

– Itt lakunk – lép ki a fedett verandáról Mónika asszony, és barátságosan behív. Hegyi György él itt, e kilenchektáros birtokon, holland feleségével. Amikor egy novai kéziarató-versenyen találkoztunk, még csikósruhában vágta a rendet.
– Amúgy lakatos a szakmám, de valójában somogyi parasztgyerek vagyok – meséli Hegyi György. – A sors úgy hozta, hogy amikor Kaposvárott bezárt a tejüzem, eladtuk a szarvasmarháinkat, és egy csárdánál vállaltam munkát csikósbemutatókon. Csapatunk azután külföldre utazott, és Belgiumban, Németországban, Hollandiában szerepeltünk. Mónikával akkor találkoztam.
– Lovat venni mentem – nevet a felesége. – Sikerült, ott van – mutat a csendesen legelő lovak egyikére. – Öt lovunk van, szeretek lovagolni.

Amikor azt kérdem, hogyan kerültek haza, Hegyi György rávágja:
– Mert magyar vagyok. Meg nem parasztembernek való az a vidék.
– És a hollandnak itt jobb? – nézek Mónikára.
– Jobb, mert mások az emberek. Hollandiában a pénz a minden, és az nem jó. Itt segítünk egymásnak, barátkozunk, és még a nap is sokat süt.
– Tanyát szerettünk volna, de amit kinéztünk magunknak, nem sikerült megvenni. Az öcsémnek nyaralója van a szomszéd faluban, tőle tudtuk meg, hogy ez a major eladó. Látni kellett volna, hogyan nézett ki! Lerobbant állapotban volt. A végében kialakítottunk egy kis helyet, eleinte ott húztuk meg magunkat, aztán apránként rendbe tettük a területet, az istállót, és elkészült benne a lakásunk is.

Valóban szépen felújították az épületet. Az állatszállások is tiszták, a hízó bikák alatt friss a szalma, a jószágok szelídek, látszik, hogy szerető gazdáik vannak. A szabadban tartott növendékek karámja féltetővel védett az északi széltől, a kecskék a fák alatt pihennek. Békés, nyugodt, erőt sugárzó környezetbe cseppentünk.

Hegyiék behívnak az istállóból lett lakásba. Mintha régi parasztház lenne, gyönyörű fagerendás mennyezettel, kertre nyíló széles ablakokkal, meghitt, testes holland bútorral berendezett társalgóval. De ami különlegessé teszi ezt a furcsa lakást: egy nagy ablakon át látni lehet az istállóbelsőt, a lovakat.

– Nem könnyen élünk – jegyzi meg a házigazda. – Össze kell várni a forintokat az üzemanyag-tankolásra is. Az a baj, hogy mi, őstermelők labdába se tudunk rúgni a támogatásoknál. Nézze meg a gépeinket, harminckét éves MTZ traktort javítgatunk, hogy tudjunk vele dolgozni. Legalább húsz-huszonöt hektár termőföld kellene ahhoz, hogy megkapaszkodjunk. Szeretnék földet venni, de hogyan? Onnan föntről hozzánk senki sem jön le, hogy megnézze egyszer közelről, milyen problémákkal küszködünk. Gazdálkodnának errefelé többen is, de kedvet kellene hozzá csinálni. A Hollandiában összerakott pénzünkből jutottunk a mostani állapotig, de ez kevés a megélhetéshez. Több állatot kellene tartani, mert a tejet, a hízott marhát el lehet adni. Itt van, a szomszéd faluban egy húsüzem, és a házi túrónak, a sajtnak is megvolna a vevőköre.

Mónika kerek, kemény sajtot tesz a pultra, és felvágja. Holland recept szerint és onnan hozott eszközökkel, anyagokkal készíti. Egy kilóhoz tíz liter tejet használ fel és három hétig naponta gondozza. A kés szép sárga szeleteket hasít a finom lyukú sajtból. Kicsit fanyarkás, kicsit dióízű. Bizony lenne rá vevő, nagyobb mennyiségben is. Hegyiék optimista emberek. Bíznak a jobbra fordulásban, ezért is kutatja a gazda, hogyan juthatnának termőföldhöz.

Mónika meglepően szépen beszéli a magyar nyelvet – mert, ahogy mondja, meg akarta tanulni. Szeret itt élni, nem kívánkozik vissza Hollandiába. Csak látogatóba, az édesanyjához.