Aranysakál tizedeli a nyájat

Koromsötétbe borul minden, amint leállítom az autót Homokszentgyörgy határában. Nagydarab alak rémlik fel mellettem, mögötte terepjárójának kontúrja. Próbáljuk eltalálni egymás kezét a bemutatkozáshoz.
– Két órával ezelőtt már koncerteztek egyet – hallom Varga János hangját, miközben éjjellátó távcsövet akaszt a nyakamba.

Juhászcsaládba született, már a nagyapja is az volt. Húsz éve foglalkozik állatokkal, ezeregyszáz magyar merinó birkája van, plusz a szaporulat. Egyelőre. Mert ha így folytatódik, kénytelen lesz a tenyészállományt a felére csökkenteni. Nyugodtnak tűnik, ahogy mesél, csak az autó pattog velünk: árkon-bokron közelítjük az aranycsíki legelőt.

A helyet, ahol Sándor Csaba bojtár őrzi a nyájat, és ahova az utóbbi hetekben ő is minden éjszaka kijár. A negyvenhektárnyi legelőn szemmagasságig köd ül, a területet minden oldalról dús somogyi erdő határolja. Csak sejteni lehet a nyájat, amint az egyik szegletben pihen, a köddel az éjjellátó is nehezen birkózik meg. Álldogálunk a hideg éjszakában – másfél órája. Ha nem a sakál miatt jöttem volna, biztos a csillagokat nézném. Ilyen gyönyörűen ritkán látszanak. A közelben dámszarvas bőg, csak épp sakálüvöltést nem hallani. Be kell érnem a történetekkel.

– Hirtelen megindult a nyáj. Először átszelték a legelőt, majd keresztbe menekültek. Az erdőből kellett visszahajtanunk őket. Utána találtuk meg a tetemeket – meséli a bojtár.
– Másodpercek alatt történik az egész – veszi át a szót a juhász. Belekap a véknyába, majd szó szerint a helyszínen felfalja. Először a belsőséget, aztán pedig kicsontozza. Az ölés pillanatát én se láttam, de azt igen, ahogy menekült.

Ismét hallgatunk és várunk. Türelmesen, akár a birkák. Ki miért drukkol most? – fut át az agyamon. Ekkor előveszik a lámpát, amivel riasztási céllal időnként végigpásztázzák a környéket. Ahogy halad a fénysugár, hirtelen felvillan egy szempár. Guvasztom a szemem az éjjellátóba, hiába. Bepattanunk a terepjáróba. Bizonyára az erdőbe menekült, ralizunk utána. Itt már nincs köd, a reflektor bevilágítja a környéket, meg is rettennek a dámok. Sakál azonban nuku. Végül visszakanyarodunk a legelőre és egy fehér kupac mellett megállunk. – Büdös lesz – figyelmeztet Varga János, mielőtt felhajtja a leplet. Félig lerágott hátsófelű, tíznapos, foszló tetem hever a lábam előtt. Mellette pózna, kamerát rögzített rá éjszakánként, hogy a dög által visszacsalogatott sakálokat megörökítse. Nem sikerült, a saját szagmintája a sakálokat a pózna közeléből valószínűleg távol tartotta.

– Mennyit fizetne a biztosító, ha sikerülne bizonyítani, hogy a pusztítás az aranysakálok műve?
– Semmit. Nincs biztosításom.
– És a területen illetékes vadásztársaság sem fizet?
– Az se, az aranysakál nem szerepel a vadkárokozó vadak között.

A vadászati törvény ugyanis 1996-ban született, amikor az aranysakál még nem volt jellemző Magyarországon. Távozóban veszem észre, hogy a legelő körül kerítésoszlopok állnak.
– Körbekerítem mind a negyven hektárt, egymillióba biztos bekerül. De a mostanihoz hasonló pusztítást még egyszer nem tudnék átvészelni.

Egyórányira autózok már, hajnali fél három van, mikor megcsörren a mobilom. Varga János az:
– Eddig kellett volna várnia, mert üvöltenek a sakálok.
A legszívesebben én is azt tenném. Ehelyett azt mondom: akkor visszafordulok.
A juhász azonban lebeszél. Igaza is van, mert talán el is hallgatnának, mire visszaérnék a helyszínre. Elvégre elég furfangos teremtmények.