Nem a Tisza fája, de tiszafa

A tiszafának semmi köze a Tiszához, neve szláv eredetű. Európában és Kis-Ázsiában honos, nálunk a Bakonyban önálló erdőalkotó fa. (Szentgál község határában és Balatonszegen található Európa legnagyobb összefüggő állománya.) Fája vörösesbarna, nehéz, kemény, ugyanakkor rugalmas, finom szövetű, nagyon értékes (már csak azért is, mert kevés van belőle). Bútorgyártás és fafaragványok készítése céljából egyaránt igen keresett.

Árnyéktűrő és árnyékkedvelő örökzöld. Páratelt környezetben, középkötött talajon fejlődik a legszebben. Jól tűri a telet, de a fiatal példányok hajtásai a fagytól károsodhatnak. Az átültetésre kényes, ezért lehetőleg csak a fiatal növényeket telepítsük át. A metszést jól bírja, így sövénynek is alkalmas. Kifejlődve leginkább termetes bokor lesz belőle, s csak ritkán nő nagy fává.

Egyik fajtája oszlopos növekedésű. Ennek bokra karcsú, ágai fölállók. A növény fölül gyakran kiszélesedik, de hogy ezt elkerüljük, össze kell kötni fiatal korában az ágait. Fölül szétterülő koronája miatt a hó megtelepedhet rajta, szétfeszíti a koronát és így elcsúfítja a bokrot. Ennek is úgy vehetjük elejét, hogy az ágakat még a tél beállta előtt összekötjük. A kertben félárnyékos, szélvédett helyre célszerű ültetni. Mivel a fajta termős változatban létezik, bőven is terem, de csak porzós, azaz hím példány közelében.

A közönséges tiszafa aranysárga magköpenyű fajtája igazi kerti különlegesség. Bokra 3-4 méter magasra nő és szabálytalan alakú. Termő virágú, s ahhoz, hogy a sárga magköpeny tovább öröklődjön, vegetatív úton kell szaporítani.