Székelyföldi álmok

Tíz éve is még 180 tehén járt a lege¬lőre, de az idén már 50 alá csökkent a számuk. Pál Sándor falubíró szerint nem könnyű a mezőgazdaságban boldogulni ma, és a fiatalok közül kevesen maradnak. Inkább a tizenöt kilométerre levő Székelyudvarhelyen keresnek munkahelyet vagy elmennek más városokba, vannak, akik Magyarországra.

Engem most azok érdekelnek, akik konokul kitartanak vagy visszajönnek. Közéjük tartozik a 38 éves Páll Gergely. Feleségével és két gyermekével, édesanyjával és felesége húgával a falu szélén él és tizennégy hektáron gazdálkodik.

– Legelő a nagyobb része – mondja –, és én ezen főleg húsmarhákat tartok. Nem olyan rég kezdtem hozzá, kicsi még az állomány. Van hat tehenünk is, kijárnak a csordára. Olyankor a nyolcvan liter tejet is megadják naponta, ősztől tavaszig jó, ha az ötvenet. Havi ezer liter alatt most 65 bani, körülbelül 45 forint az átvételi ár, ami nagyon kevés. Ha az ezer litert elérnénk, már 80 banit kapnánk. De hol vagyunk ettől? Ezért gondoltam, hogy inkább húsmarhából legyen több, annak jobb az ára.

Gergő sokáig dolgozott Magyarországon, sőt Svájcban is eltöltött három hónapot, azután hazajött. Gyűjtött valamennyi pénzt, és megörökölték a felesége szüleinek a házát, amit eladtak. Így tudott istállót építeni, a kőművesmunkát maga végezte, az ácsmunkát a sógora vállalta. Gergő vett egy traktort, Svájcban egy kis kombájnt, mert ott olcsóbb, mint itt. Van rendsodrója, bálázója, s kellene még egy kis traktor is.

Gergő mezőgazdasági gépszerelőként végzett Székelyudvarhelyen, a felesége, Irma kertész. Neki a lekvár a specialitása, viszi Udvarhelyre és a környékbeli panziókba. Évente 500-600 kiló lekvárt főz csipkebogyóból, áfonyából, szederből, erdei málnából, szilvából és kajsziból. Sokat vesznek belőle az udvarhelyi gyümölcsfesztiválon, de amikor Gergő Magyarországon dolgozott, ott is eladott nyolcvan kilót.

– Meg kell ragadni minden lehetőséget – mosolyog –, mert csak így jutunk valamire. Tudja ezt már a tizenöt éves lányunk, Anita is, aki besegít a munkákba.

Elköszönve Páll Gergelyéktől, Kiss Kálmán Zsigmondékhoz tartunk. Ő a legnagyobb gazda Kecsetben, István fiával együtt 133 hektár után kap területalapú támogatást. Ebből hetven hektár legelő, a többin takarmánynövényeket termelnek. A kaszálók füvéből részben fűszilázst készítenek. Most 64 tehenük van, 35 a fejős köztük. Zsiga bácsi – a faluban még az idősek is gyakran így nevezik – fiatal korában állattenyésztési mesterképzőt végzett, s hatvankilenc évesen is ötkor kel mindennap. Négy gyermekük van, és István a mezőgazdaság mellett döntött. Gödöllőn tanult, és már csak a diploma van hátra.

– Ez való nekem, és erre kötelez a családi hagyomány is – néz rám, s megsimogatja a tegnap született bocit. – Ezt csinálta már a nagyapám is, Kiss Kálmán, aki a magyar időkben, 1941-től kisgazda országgyűlési képviselő volt. Fiatalon, 1950-ben, ötvenesztendősen halt meg, és a szüleim is sokat szenvedtek akkoriban, mert „kulákként” kilakoltatták őket az ősi házból.

– Ötvennégyben térhettünk vissza – mondja Zsiga bácsi. – Kaptunk aztán kárpótlást a rendszerváltozás után, száz hektár föld szülői örökség, s vettünk még hozzá harminchármat. Havi 11-12 ezer liter tejet fejünk, s ha a tízezer litert elérjük, akkor már 95 banit, olyan 65 forintot kapunk érte. Elhatároztuk, hogy fejőházat építünk, ez körülbelül 200 ezer lejes beruházás. Nem adtunk be pályázatot hozzá, mert úgy negyven százalékkal többe kerülne, s ez elvinné a támogatást. Meg aztán rengeteg a bürokratikus akadály.

Mik a távolabbi terveik? Több tehenet akarnak fejni. S megmaradni itt, a faluban, ahol most éppen ünnepi ebédre készül a nagy család, együtt a gyerekek, a házastársak – s a tizenegy unoka.