Tőkéstárs kerestetik!

Kovács Sándor húsz esztendő után sem adja föl a küzdelmet. Tarcali műhelyében most is ott állnak találmánya szerkezetei, mindig bütyköl rajtuk valamit, de a szűkös anyagi keretek miatt alig-alig készülnek el.

– Nézze, ilyen volt a KOMBIMAS a nyolcvanas években megrendezett BNV-ken – mutatja a fényképeket a feltaláló. – Azért ezt a nevet adtam neki, mert a kezdőbetűje meg az utolsó betűje az én monogramom. De nem is ez a lényege, hanem az, hogy egy univerzális mezőgazdasági kisgépet, a saját találmányomat mutathattam be a nemzetközi kiállításon, kétszer is, és sokan érdeklődtek iránta. A gödöllői gépkísérleti intézetben is bevizsgálták, és az ottani szakemberek könnyű eszközhordozó munkagépnek nyilvánították. Akkor egy ipari szövetkezetre bíztam a gyártást, de megbántam, mert nem foglalkoztak vele komolyan, engem pedig becsaptak. Utána magam próbálkoztam vele, kibéreltem egy gyártóhelyet Perbálon, de nem kaptam hozzá kölcsönt. Pedig elmentem a nemzeti bankba és megkerestem több pénzügyminisztert is a kilencvenes években.

Nézegetjük a gépről készült felvételeket, és valóban körbeállják azt a kiállításon. Akkoriban újdonságnak számított a hazai piacon, hiszen platója van, ezért szállítani lehet vele. Aztán rákapcsolhatók különböző munkaeszközök, így alkalmas szántásra, kapálásra, fűnyírásra, permetezésre, hogy csak a legfontosabb dolgokat említsük. Háztájiban és a pár hektáron gazdálkodók nagy hasznát vehetnék, de az önkormányzatoknál is tudnák alkalmazni. A feltalálónak fáj, hogy összesen csak harminc készült belőle, és húsz éve jóformán senkit se talál a gyártáshoz. Pedig megkereste a nagyobb hazai mezőgépgyártókat is, de egyik sem csapott le rá. A budapesti férfi azért költözött vidékre, hogy hátha egy faluban éppen találmányának gyártásával lehetne munkahelyeket teremteni.

– Először Sátán, egy borsodi faluban vettem házat, de nem tudtam gyökeret verni. Nagyon rossz volt a közbiztonság, többször rám támadtak, bedobálták az ablakaimat. Négy éve ide, Tarcalra menekültem, mert a lakás alatt műhelyrész is van, ahol el lehetne kezdeni a gyártást. Mindent megmozgattam, de hitelt továbbra se kapok hozzá. Pedig jó kapcsolataim vannak a motort szállítani hajlandó külföldi cégekkel, a többi alapanyagot meg itthon is beszerezhetnénk. És tudja, mi az egészben az érdekes? Nemcsak itthon, hanem külföldön is el lehetne adni.

Kovács Sándor előveszi levelezéseit, így a nigériai, a kubai, a dominikai nagykövetségekkel, de személyesen is járt ezeken a helyeken. Azt mondja, Erdélyben is el lehetne adni a gépeiből. Fővárosi ipari munkásként, most már nyugdíjasként a vidéki embereknek szeretne munkát és gépet adni.

– Hogy miért? Azért, mert gyerekkoromban, a háború alatt évekig éltünk nagyszüleimnél Túrkevén, ahol nagyon megszerettem a vidéki embereket, a paraszti munkát. Aztán, mikor megnősültem, vidéki lányt vettem feleségül, és három évig falun éltünk. A zsákai gépállomáson dolgoztam, és ott kerültem kapcsolatba a mezőgazdasági gépekkel. Utána jött az ötletem, hogy egy univerzális kisgépet kellene csinálni az egyre erősödő háztáji gazdaságok számára. Tudja, én mindig tanultam az öreg szakiktól, érdekeltek az újdonságok, a gépészet volt a mindenem.

Kovács Sándor hetvenkét évesen is harcol, és angyalföldi gyerekként nem adja föl. Azt reméli, hogy ha valaki elolvassa ezt a cikket, hátha lesz egy ötlete, hogyan tudná megvalósítani álmát.

– Nem nekem kell ez a gép, nem is akarok meggazdagodni belőle. Csak látni szeretném a vonat ablakából, hogy az én gépemmel dolgoznak a földeken. Elégtétel lenne a sorstól, hogy amit feltaláltam, hasznos az embereknek.